Szia, Anyu!

    Tudom, most mit mondanál! Mivel te meg én mindennap „beszélgetünk”, minden gondolatomban és tettemben ott vagy, ez csak abban különbözik, hogy én leírom. És már mosolyogsz is! Mindig elég volt egy mondat hogy meggyőzzelek. Puszi.
    Szinte alig emlegetlek hangosan, de a te méltóságteljes jelenlétedhez ez így illik. Te mindig tudtad tartani a mértéket, vajon ragadt-e rám valami!? Hogy is mondtad?! „Útálom a mizériát!” Most már értem, most már én is... Hát Böbikém, most megadom a módját.
    Jönnek Anyu az ünnepek, nem szerettük őket te meg én. Apu decemberben már nagyon beteg volt és pontosan tíz évig veled együtt „ünnepeltünk”, aztán napra tíz évre magamra hagytál. Így lassan megint tíz éve „magam” élem túl ezeket a téli napokat.  Ilyenkor több idő van újságolvasásra és jó szokás szerint én is átnézem a gyászjelentéseket és megemlékezéseket. Ilyenkor a lelkiismeret marcangol...csak egyetlen egyszer „emlékeztem” meg rólatok, mert nem tudom elfogadni a tényt, hogy nem vagytok, nem akarlak ott látni benneteket. Inkább írok neked Anyu levelet, és amíg én állandóan rád emlékezek...mások megemlékeznek rólad.
    Mikor foglalkozik egy gyerek azzal, hogy hogy van az anyja!? Tehát én jól vagyok, mert jól akarok lenni és végre néha sikerül is. Ezért Te is legyél nyugodt és figyelj rám, szeretnék valamit elmondani neked. Tudod az én generációmnak még van anyukája. Figyelgetem, ahogyan nehezükre esik elmenni ebédre anyuhoz, mert az időbe telik, mert beszélgetni is kell, inkább csak hazafelé menet benyúlnának a kapun érte... Vagy panaszkodnak, hogy pénteken ott lehettek a gyerekek de már szombaton nem. Egyiknek másiknak néha orvosságot kell venni és orvoshoz kísérni apuját, anyuját, és annyi a panasz a nagyszülőkre, hogy semmit nem értenek a mai világból...én meg az égészből csak annyit hallok: „Elszaladtam anyuhoz!” „Anyu sütött kalácsot!” Kávéztam anyuval.”  „Én meg anyu...”
    Aztán néha én is beszélgetek veled, én mondom, én kérdezek, és én felelek. Mesélek a gyerekekről és látom a szemedben az örömet... Elmondom a bajaim és az arcod aggódó. Gondolatban elmegyek hozzád, hogy újból lássam azt a hálát a szemedben, hogy  jöttem és elfogadom a teát, amit gondosan nekem főzöl, ilyenkor időt szakitok rád,  – most már csak gondolatban – és türelmesen meghallgatom, hogy fájnak a lábaid és, hogy nem tudtál aludni.
    Emlékszek mikor már tudtuk, hogy messzi útra indulsz, egyszer azt mondtad : „Most leszel majd kislányom felnőtt!” És tényleg! Már 8 éve felnőtt vagyok és nézem ezt a sok 40 éves gyereket magam körül, és vergődök, hogy magyarázzam meg nekik, hogy ha nem lesz anyu, minden este el kell majd számolniuk a lelkiismeretükkel, mert én is ezt teszem, még ha nem is várod el tőlem. Mert  nem szóltál időben....vagy igen (?)..., hogy jó nekem, hogy  élvezzem a Karácsonyt, a szülinapokat, az egyszerű hétköznapokat, a délelőtti 9 órát, amikor csörgött a telefon, és beleszóltál: „Szia kislányom!” .
    Szégyellem magam, Anyu, hogy nem mondtam neked soha, hogy milyen jó vagy... Talán nem is volt elég időm!
    Anyu, Te nem voltál bőbeszédű, nem voltál az indulatok embere, nem hangoskodtál, szerény és finom hölgy voltál – igazi tanító néni! Tiszta, pontos, lelkiismeretes, kötelességtudó, pedáns, halk szavú, szorgalmas és egy kicsit „kacifántos”... Néha kiabálhattál volna, néha mérges is kellet, volna lenned! Nem volt szükség minden megspórolt pénzed nekem adnod, igyekezni, hogy minden kívánságom teljesítsd! Gondolhattál volna magadra is! Nem az én régi cipőimben kellett volna járnod...a ruháimban...mert nekem mindig új kellett! Felelhettél volna nem-el is, és kirúghattál volna néha a hámból!  Miért nem tetted? Ma nekem sokkal könnyebb lenne. Felkészíthettél volna jobban a felnőtt korra, ezekre az időkre, amikor már nem csörög reggel 9-kor a telefon...
    Törékenységed akkora erőt rejtett, ami még most is követ, kísér és segít, mert mindig itt vagy és még ma is a bölcsességedből meritek.  Minden kiejtett szavadnak megvan az értelme. Ma nekem van két gyermekem és ma én nem tudom mit kell tennem...most én csinálom ugyanazt, mint Te velem.  És képzeld, én is ritkán találom el, hogy jó legyen, most én spórolgatok nekik, most én sütöm késő este a palacsintát...most én nem tudok NEM-et mondani, most én pityergek..., és ma én vagyok olyan boldog, ha nézem őket, mint te valamikor, amikor halkan csak annyit mondtál, mosolyogva: „Jaj, te lány, duplán kapod te ezt vissza!” És milyen igazad volt...
    Köszi anyu, hogy voltál, és hogy vagy nekem. De ha egy mód van rá, csak ha egyetlen egy mód, kérek tőled csak egy percet, csak felet, csak egy töredékét a percnek…, csak annyit egy percből, ami elég arra, hogy megjelenj, és én  hangosan mondjam neked KÖSZÖNÖM!