Remény

    Bumm! Vaúúú…
    Azután sokáig nem történik semmi sem, néma sötét nehezedik rám, a percek hosszúnak tűnnek. A magány nyomasztó egyhangúsága kezd rám telepedni, szinte agyonnyom. Nehezen bírom kinyitni a szemem, megmozdulni sajnos nem bírok. Lepillantok a lábamra, a jobb combcsontom eltört, szúró fájdalmat érzek a mellkasomban, valamint a bordáim környékén is. Tehát nem mozdulhatok, az még nagyobb fájdalommal járna. Igaz, még ha akarnék, sem tudnék mozogni. Sötét van már, késő este. Az ősznek ebben az időszakában már hamar besötétedik, a Nap utolsó halovány napsugarai már 4 óra körül sietve lebuknak a horizont mögött, és akkor kezd lehűlni a levegő. Az eső is elkezd szomorkásan cseperegni, mintha már engem kezdene el siratni. Pár kósza esőcsepp az arcomon landol. Remény? Az életre? Nem sok, de még ki kell tartanom. A kicsinyeimre gondolok, már csak miattuk is küzdenem kell. Aki feladja, az gyenge.
    Eközben az úton továbbra is számos autó száguld tovább. Száguldanak, sietnek, rohannak, gondok nyomasztják őket, olyan problémák, amit ők fontosnak tartanak, miközben jelentéktelen, kicsinyes dolgokról van szó. Eszetlen nyomják a gázt, ebben a kocsi névre hallgató találmányukban, ebben felsőbbrendűnek érzik magukat. Akármilyen állat jöhet az útjukba, elütnek mindenkit. Pontosítok, nemcsak állatot, embert is. Ennyit a nagy találmányukról. Ők már csak ilyenek, nem gondolnak semmire, csak magukra, önzőek, szívük szerint minden élvezetet habzsolnának, az életet akarják. Nem értékelni, megbecsülni, hanem kiélvezni. És ez sajnálatos különbség. Engem is ők ütöttek el. Most hibáztassam őket? Avval jobb lesz? Nem igazán. Ez is rájuk jellemző, még ha észre is veszik, észlelik a bajt, akkor is nehezükre esik tenni valamit, határozottan cselekedni. Most is inkább tovább hajtanak, hiszen az a legkönnyebb. Evvel maguknak is hazudnak, magukat csapják be.
    Egyre jobban fáj minden porcikám, ziláltan veszem a levegőt. Talán a vég közeleg? Szürke köd telepszik a városra, a hideg átjárja a testem, minden apró porcikám. Reszketek. Nem messze tőlem lelassít egy autó. A halovány reménysugarak ekkor megcsillannak, és akkor… egy szeméttel teli csomag landol az amúgy is mocsokkal teli árokban, az út mellett. Nos igen. Meg sem kellene lepődnöm. Ez a jellemző rájuk. Szemetelnek, nem tisztelnek semmit sem, pusztítják a Földet, szép lassan, de biztosan megteremtve a lehetőségét annak, hogy a bolygónk lakhatatlan legyen, ellehetetlenítik az életet. Az igazán értékes dolgok még nem fontosak az embernek, nem jöttek rá, de nemsokára remélem megtörténik a felismerés, tudni fogják mi a helyes út, és akkor azon indulnak tovább. Nekik kell észrevenniük mi a fontos: a szeretet, a figyelem, a törődés. Minden más dolog másodlagos.
    Gondolataimban elmerülve észre sem veszem, hogy a végtagjaim teljesen kihűltek, csípősen hideg az idő. Fáj mindenem. Legjobban az fáj, hogy talán soha többet nem látom viszont a kicsiket. Bele kell törődnöm, a Nap alkonyata, a besötétedés, a nyirkos hideg ebben az esetben az én földi létem elmúlását, bevégeztetését jelenti.
    De akkor hirtelen fékcsikorgásra leszek figyelmes. Megáll egy kocsi, és egy kislány száll ki belőle, oda lépdel hozzám, lehajol, és megtapogatja a mellkasom. Úgy gondoltam, már valószínűleg nem élek, de ekkor nagy örömmel veszi tudomásul, hogy még lüktet a mellkasom, kalimpál a szívem. De nem csak attól, hogy megmenekültem, hanem attól is, hogy van még remény. Az emberekből nem halt ki a jóság, a segítőkészség. A kislány megment engem!          
    Milyen kiszámíthatatlan is az élet. Az előbb ez a jármű, amely kis híján az életem vette, most lehet, hogy megment. Mert már benn ülök, a kislány ölében, melegség önti el a szívem. Gyorsan haladunk, így idejében odaérünk az állatorvoshoz, tud rajtam segíteni. Úgy látszik mégis csak van remény. Majdnem feladtam. Az embereknek megvan a lehetőségük, reményük egy boldog életre. Ne csak remény maradjon.

Gecse Attila