Olvasói levél
Eljött szeptember, az iskola, a bölcsõde kezdete. A nyári szünet után kevés szülõ viszi sírás nélkül gyerekét bölcsõdébe. Nehéz egy pici gyereknek megmagyarázni, hogy apu, anyu munkájára is szükség van a minimális anyagi megélhetés érdekében. Mert mint tudjuk, az árak emelkednek, a fizetések maradnak. Próbálok célszerûbb érveket felsorakoztatni a bölcsi elõnyeit ecsetelve, miszerint: találkozol jó barátaiddal, óvónõkkel, akiket már évek óta megszoktál, megszerettél… Vagy ez nem is így van? Sajnos nem. Gyerekeink szüleikkel együtt évrõl évre elszenvedik az állandó dobálgatást egyik csoportból a másikba, egyik óvónõtõl a másikig. Három éves gyerekemnek már nyolc óvónõvel kellett összevennie a lépést! Kérdezem én, nem sok ez egy kicsit? Szegény óvónõ, mire megtanulja a gyerekek nevét, máris várja egy újabb csoport. Megismeri a gyereket? Mit tud róla egyáltalán? Vagy ezek a dolgok már elvesztették jelentõségüket? És nem tudom, ki érti, hogy egy februári születésû gyerek májusival kerül egy csoportba mint kicsi, a júniusi gyerek bekerül a nagycsoportosok közé. Aztán, mire a szülõ nem épp ésszerû magyarázatokkal meggyõzi gyerekét, hogy kicsi létére õ már nagy és okos, akkor másnap kiderül, hogy mégiscsak kicsi, mert visszateszik a kiscsoportba. Ugye milyen gubancos ez? Ilyen a pici gyerekeink lelki világa is. Pedig elvárjuk a jövõ generációjától, hogy legyen kiegyensúlyozott, céltudatos, magabiztos, kulturált, értékes tagja bizonytalan lábakon rogyadozó országunknak. Hát kérdezem én: ha már pici kortól bizonytalanságban, állandó szorongásban éltetjük gyerekeinket, hogy merjük elvárni, hogy biztos jövõt teremtsenek maguknak és nekünk, elkeseredett, frusztrált, pesszimista szülõknek?!
H. I.
