Tizenegyest rúgni a Barcelonában

    Dóczi Dezső gépész, magánvállalkozó, aki az adai Műszaki Iskolát évek óta támogatja, legutóbb neki köszönhetően 16 új monitorral szerelhették fel az egyik informatikai szaktantermet. Dóczi Dezső adai otthonában mesélt életéről, munkájáról és elképzeléseiről.

    – Azzal kezdeném, hogy a középiskola (MSC) befejezése után legtöbben a Potisjeba mentünk dolgozni, én is ott kezdtem, mint tervező. Rögtön rá is jöttem, nem tudok semmit!
    Jó félévet dolgoztam, aztán jött a katonaság. A katonai szolgálat letöltése után ismét visszakerültem a gyárba, de már nem a tervezésre. Magán úton elkezdtem a főiskolát. 1970-ben már két vizsgám maradt, hogy befejezem, de jött a lehetőség, hogy Németországba mehetek dolgozni. Kapva kaptam az alkalmon.

    ­– Ilyen egyértelmű volt, hogy kimegy? Nem volt, ami itthon tartotta volna?
    ­– Még fiatal voltam, úgy gondoltam: mikor, ha nem most? Nem volt se nagylány, se semmi, ami itthon tartott volna, meg hát világot akartam látni. Annak idején sokan úgy mentek el, hogy egy évet kint maradnak, összegyűjtenek egy kis pénzt, és visszajönnek.
    Kint maradtam egy évet, aztán még egyet, és azt vettem észre, hogy már német állampolgár vagyok.
    A főiskola befejezése azért még tervben volt, pár vizsgám maradt. Megkérdeztem a főnököt, ha meglesz írásban, hogy mérnök vagyok, mennyivel kapok több pénzt? Erre ő azt kérdezte, a speciális gépek tervezésénél mennyivel tudok majd többet nyújtani. Azt feleltem neki, hogy semmivel sem fogok többet tudni, mert otthon ezekről a gépekről semmit sem tanultunk. Így nem lett befejezve a főiskola Újvidéken.
    A németeknél az számított, ki mit tudott, és hogyan végezte a munkáját. Szépen lépegettem előre pénzügyileg is, mert ott mindig el volt ismerve, ha valaki jól végezte a dolgát.
    – Úgy hallottam szeret utazni.
    – Igen. Jártam már Chilében, Ausztráliában, Kanadában, Dél-Afrikában, elég jól körbejártam a világot főleg üzleti ügyekben. A négy hetes chilei utam magánjellegű volt, eljutottam egészen a Magellán-szorosig, és voltunk az Atakama sivatagban, ahol még az eső is esett 15 percig, ami ott elég ritka dolog, kb. 4 évenként van egy kis eső.

    – Mikor lett önálló?
    – Tizenkét évvel ezelőtt kezdtem az önállóságot. Már régen szerettem volna önálló vállalkozásba kezdeni, a gyerekek már nagyok voltak, egyetemre jártak, úgy gondoltam, itt az idő belevágni. A darmstadti Schenck gépgyárban dolgoztam már 32 éve mint tervező, jól kerestem, sokat utazhattam, mégis felmondtam a gyárban, hogy kipróbáljam az önállóságot. 2011-ben kezdtem, a kezdetek mindig nehezek, ráadásul szeptemberben jött a válság. Egyszerre vesztettem el az összes megrendelést. Odáig jutottam, hogy decemberben jelentkeznem kellett munkanélkülinek a munkaközvetítőbe, és csak reménykedhettem, hogy jobb lesz. Nem mentem vissza a volt gyáramba, mert visszafelé sose megyek. Magának is azt ajánlom, ha egyszer elhagyja majd a férjét (vagy fordítva), vissza már ne menjen hozzá. Mindig csak előre kell menni. A munkaközvetítőnél elvégeztem egy három hónapos tanfolyamot, ami előkészített az önállóságra. A megrendelések sem sokáig várattak magukra, megindult a szekér, és szépen haladt is. A mélypontról való kitörésem akkor volt, mikor is az osztrákoktól kaptam egy nagyobb megbízást, a konkurensem pont a Schenck volt, a régi cégem. A gépeink a Németországon kívül az osztrákoknál, cseheknél, törököknél és a románoknál dolgoznak.
    – Ön, mint sikeres szakember, mit ajánl a mai fiataloknak? Mi a siker titka?
    – Az ősember is tudta, hogy ha nem megy, és nem keresi a táplálékát, a sült galamb nem repül a szájába. Ma is így van ez. Tervezni, megvalósítani, és dolgozni kell a siker érdekében. Én már kiskoromban szerettem rajzolni, persze akkor még nem gépeket, hanem mindent, ami eszembe jutott. Papír hiányában a vasárnapi újság szélét rajzoltam mindig tele.
    Sokszor szoktam mondogatni: ahhoz, hogy a Barcelona egyik játékosa berúgja a tizenegyest ahhoz egy pici szerencse is kell, de ahhoz, hogy eljuss oda, hogy te rúghasd  a tizenegyest a Barcelonában, őrült sokat kell dolgozni.
    – Mi az, ami miatt támogatja iskolánkat?
    – Nyugaton a támogatás természetes dolog. Ez a lelkület benne kellene, hogy legyen a kultúránkban, hiszen a fejlődést szolgálja. A német és angol gimnáziumokban a szülők csoportokat alapítanak, a tagsági díjjal pedig támogatják az iskolákat. Jó lenne itt is elkezdeni valamit! Nem az összeg nagyságáról van szó, hanem a folyamatosságról.

    – Milyennek látja az iskolát és a diákokat? Mennyivel mások, mint a maga generációja?
    – A diákokat nem ismerem, azt hiszem a hozzáállás (a tanuláshoz, az iskolához, a munkához) nagyon megváltozott. Minőséges oktatást úgy lehet elérni, ha a tanárok is jól képzettek, a gyerekekből, pedig nem feltétlenül muszáj végzős diákot csinálni. Kicsit keményebben kellene eljárni, itt persze nem a verésre gondolok. Ha valakit egyáltalán nem érdekli az iskola, viszontlátásra és kész. A színvonalat csak így lehetne emelni, lehet, hogy pár évig kevesebb lenne a diák, de az iskola hírnevének jót tenne, s talán azután a szülők is törekednének arra, hogy ide írassák a gyermeküket. Ezt nehéz megoldani, mivel így is, úgy is kevés a pénz, a tanárok félnek, hogy elveszítik állásukat. Hangsúlyozom, csak minőséggel lehet valamit elérni, ha az nincs, mindenki csak legyint rá. A fiatal tanároknak kellene másképp gondolkozni, mert főleg az ő érdekük, hogy elérjenek valamit.  Annak idején nekünk mérnökök adtak elő, mi voltunk az első generáció. Igaz, - emlékszik vissza - elsőben és másodikban nem nagyon tanultam, szívesebben mentem focizni. A rajzot és a matematikát szerettem, nem nagyon kellett tanulni, amit nem szerettem azt meg azért nem tanultam. Megfigyeltem, az úgynevezett jó tanulók nehezebben érvényesültek az életben, a közepes tanulók jobban teljesítettek, mert ők mindig is leleményesebbek voltak. Szóval, egy kis szerencse is kell a kemény munka mellé, ahhoz, hogy a Barcelonában rúgjuk a tizenegyest – fejezte be történetét Dezső bácsi.

    Ezúton is szeretnénk megköszöni a sok támogatást, melyet iskolánknak nyújt. További jó egészséget kívánunk neki!