FIATALOK ÍRJÁK

Milyen volt …

    Újra elrepült egy év. 13 évesen, lassan felnőtt fejjel, mindjobban kötődök gyermekkori emlékeimhez.
    A legkedvesebbek egy barátságos játszótérhez kötnek, mely már „pajtásként köszön, mikor meglát”. Hisz gyermekéveim nagy részét itt töltöttem.
    Minden délután, mikor a nagyszüleimnél ebédeltem, meglátogattam ezt a helyet. Idővel egyre jobban megszerettem. Ismertem minden fűszálat, minden virágot, a fákat… És gyakran úgy éreztem, hogy ők is pajtásként „néznek vissza rám”.
    Még a hintákkal is kibékültem. Hisz nem volt könnyű kiengesztelni őket a labdák által szerzett pofonok után. A libikókákat pedig én nem néztem jó szemmel, mert nem egyszer ledobtak a földre.
    A mászóka…, hát mesélhetnék róla egy-két dolgot…, hogy is mondjam…túlságosan is „fenn hordta az orrát”. De én bebizonyítottam, hogy nemcsak okosabb de ügyesebb is vagyok nála! Nem is egy akrobatikus mutatvánnyal alá is támasztottam ezt a tényt…
    És persze a játszótérhez vezető út is nagy mókát jelentett. Általában ezt a távot kerékpárversennyel tettük meg az unokatestvéreimmel és az öcsémmel.
    Két évvel ezelőtt jártam ott utoljára, gyermekként. Most már csak felnőttként látogatom meg. Már nincs bennem az az érzés, ami eddig volt. Csak ülök a padon, és próbálom felidézni emlékeimet. De nem sikerül. Egyszerűen nem találom őket.
    Elvesztettem a „kulcsot”. Elvesztettem, mert felnőttem. Összeszorult a szívem. Hiányzott a régi énem. Az az aprócska, vidám kislány, aki minden örömét a játékban lelte.
    Milyen volt… Ebben a fogalmazásban már úgy érzem, nem is a játszótérről van szó, hanem rólam. Arról, hogy felnőttem.
    Sosem éreztem még úgy, hogy újra kisgyermek szeretnék lenni. De most elérkezett ez a pillanat, ahogy idővel mindenkinek.
    A játszótér csak egy múltbéli kedves emlék, vagyis valóság, de nekem már csak egy emlék.
    Tegnap szándékosan arra sétáltam. A „család” egy csúszdával bővült. Gyermekfejjel másztam fel rá és boldogan lecsúsztam. Megrohantak az emlékek. A szemem előtt láttam minden eseményt, ami itt történt velem.
    Egy kislány fordult be a sarkon. Úgy ötéves lehetett.
    - Te nem vagy túl öreg ehhez? – kérdezte kicsit selypítve, majd leült a piros hintára.
    - Én…- elgondolkodtam - Én sosem leszek öreg ehhez – folytattam.
    Még egy ideig beszélgettem vele. De mindegyre arra jutottam, hogy az ember a lelke mélyén örökre gyerek marad, csak egy kedves emlék vagy egy hely kell ahhoz, hogy ezt kihozzuk belőle.

Dragin Dijana, 7. c
Cseh Károly Általános Iskola Ada