Álom és valóság

    Amikor még én jártam elemi iskolába, nagy hagyománya volt az önképzőköröknek, különböző versenyeknek, amelyekre mi diákok élvezettel készülődtünk, majd tanárainknak köszönve, tudással és élményekkel gazdagodtunk. Örömmel tapasztaltam, hogy bizony még most is van olyan lelkes tanár, aki büszkén beszél okos diákjairól.
    Ez történt a napokban, amikor egy tanárnő barátnőm „dicsekedett”, hogy bizony egyik hatodikos diákjánák, tizenkét évesen, önálló  verseskönyve jelent meg.

    Rövid egyeztetés után hamarosan, az adai Cseh Károly iskola könyvtárában, találkát beszéltem meg kis hősünkkel, Sara Todorović-tyal . Miután megegyeztünk, hogy milyen nyelven beszélgetünk, a kis főszereplőt természetesen a könyvéről faggattam. Ő nem sokat teketóriázott, rögtön a lényegre tért és mesélt, csak mesélt:
    – Nekem teljesen mindegy, hogy milyen nyelven beszélgetünk, hiszen szerbül és magyarul perfekt beszélek kicsi korom óta, azonkívül angolul sem adnának el, németül is gagyogok valamennyit, most pedig spanyolul kezdtem tanulni magánszorgalomból.
    Verseim eddig csak szerb nyelven íródtak, mivel szerb tagozatra járok iskolába, de már többször foglalkoztatott a gondolat, hogy megpróbálkozom a magyarral is.
    Első verseskönyvem tavaly decemberben jelent meg, de már van anyagom a következőre is, csak sajnos ez nem ilyen egyszerű, mondják a felnőttek.
    Miért? – kérdezek vissza felnőttként.
    A kis költő tágra nyitja fekete szemeit és őszintén beszél tovább:
    – Nagyon sokba kerül egy könyv kiadása. Szüleim nem valószínű, hogy a fizetésből finanszírozni tudnák, amennyit én írni tudnék. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem a reklám helye, de nagyon szeretném megköszönni az eddigi segítséget mindenkinek, az önkormányzatnak, valamint a tatámnak is, mert valamennyien erkölcsileg is és anyagilag is maradéktalanul támogattak, hogy a könyvem megjelenhessen háromszáz példányban. És nekem már van még száz versem amit szeretnék az olvasókkal megosztani.
    Mesélj a verseidről, miről írsz szívesen?
    – Kilenc éves voltam, amikor első versem megszületett, városunkról, Adáról írtam. Azóta már többször megihletett a körülöttem lévő természet, a Tisza, a mezők, a reggel, az est, a virágok, és természetesen az iskolám, a barátaim. Általában jellemző rám a vidám hangulat, még akkor is, amikor a hibákra, az emberi gyarlóságra és hiányosságra mutatok rá, mint például a hazugság. Írtam már a madarakról, álmokról, csillagokról, testvéremről, szüleimről, föl sem tudom sorolni. Tessék adok egy könyvet, olvassa el…- nyújt át nekem egy gyerekrajzokkal illusztrált példányt.

Sara Todorović Moje mesto je centar sveta Moje mesto je centar sveta unjemu ima sve što čovek poželi. U njemu kao što se kaže ima mnogo blaga koja za ljude važe. Ovde se govore lepe reči, slogom i smehom se tuga leči. Ima lepe šume i zakone koje nijedno dete ne razume. Moje mesto je centar sveta. Ono čuva tajnu jednog sveta, sadrži veliko blago srećnog deteta.

    Míg én a könyvet lapozgattam, szerényen annyit fűzött hozzá:
    – A rajzokat is magam készítettem, hogy ezzel is üzenjek olvasóimnak.
    Elmesélte még, hogy Valjevóban él egy nagynénje, Stano néni, aki szintén az irodalom megszállottja. Nem kevesebb, mint száz könyvre való anyag van a tarsolyában, regény, elbeszélés, novella, vers stb., de soha egyet sem publikált még, pedig már több szakember véleményezte és minősítette pozitívan. Több kiadóház is megkereste már, de sajnos írásai azóta is kéziratban állnak a család birtokában.
    Sara nem szeretné, ha az ő írásai, munkái „olvasatlanok” maradnának, hiszen még annyi mondanivalója van a világnak. Versei mellett a továbbiakban még hosszabb lélegzetű írásokkal, talán még regénnyel is szeretné meglepni olvasótáborát.
    Ebben biztosak is lehetünk, hiszen aki tizenkét évesen már tagja a nemzeti könyvtár (Srpska Narodna Biblioteka) kiadói egyesületének, az bizony nem tétlenkedhet.
    Az idő gyorsan elrepült, be kellett fejezni a társalgást, csöngettek és a kislánynak biológiaórára kellett mennie, elköszöntünk egymástól. Az iskolából kifelé jövet egy kérdés fogalmazódott meg bennem:
    „Ki lehet itt elégedettebb: a szülő, a tanár?...hogy segíthetnek egy ilyen ügyes kislánynak,… vagy talán Sara, a szereplő, akit komolyan vesznek, támogatnak és értékelnek ?”
    Hát, mindenesetre nekem nagy élmény volt vele beszélgetni.

Sáfrány Ágnes