Adán, az Új sor egyik házában él feleségével a hetvenkettedik-har­madik évében járó, utolsó adai bog­nármester, Kiss András, vagy a Kis Bandi, ahogyan mi mindannyian ismerjük. Gondoltam, szokványos interjút készítek vele a szekér- meg a talicskakészítés veszendő tudo­mányáról, helyette azonban egy roppant szakszerű, mégis könnyen érthető szakmai beszámolót hal­lottam a famegmunkálás tudomá­nyáról. Nem is csoda, hisz magasanszakképzett bognármesterről van szó, aki még min­dig jóindulatúan emlékezik vezető tanítójára, Bónis Györgyre. Elmondta azonban azt is, hogy fiatalkorában a szakmát nem ő választotta magának, hanem az édesapja. Ak­koriban ugyanis mindenhol az apa volt a család esze, ő tudta, hogy a földművességhez, földmunkához szorosan kapcsolódó bognárságnak mindig biztos megélhetése lesz.
    – A hosszú évek során megszerettem a mesterségem, és igyekeztem is a legmagasabb szinten művelni – mondja Bandi, akit szinte nem is kellett kérdeznem (még kevésbé biztatnom), mert jól tájékozott ember módjára dőlt belőle a szó, az ízes-veretes adai beszéd. – 1949. augusztus 15-én szegődtem el tanoncnak Varga Dezső adai bognármester műhelyébe. Ez akkoriban nagyon jólmenő bognárműhely volt az adai főutcán, slégan által a baraparti iskolának, vagyis pontosan által a valamikori Gaál-szódásnak. Varga mesternek két fia volt, egyik a Laci, aki később Újvidéken a Magyar Szó főszerkesztője lett, a másik meg Dezső, aki bognármesternek készült és ő vitte volna tovább a műhelyt.

    No, itt aztán sokat kellett dolgozni. Emlékszem, hat hónapig egyfolytában csak fűrészeltem a rámás fűrésszel, vágtam a keréktalpaknak, meg a küllőknek való fákat. A munka mellett inasiskolába is kellett járni. Minden nap Ada egyik végéről jártam a másikra, mert a Savó soron laktunk, az iskola meg a központban volt. Akkortájt alig lehetett biciklit látni, nemhogy hajtani! Ami meg volt, azt is „kötélgumival” hajtották, mert igazi bicikligumit nem lehetett venni, ezért az abroncsra vastag kötelet csavartak és úgy hajtották.
    – Ebben a műhelyben mindent meg lehetett tanulni, nagyon szép kocsikat, szánkókat, talicskákat készítettünk, meg minden mást is, amit kellett – például szerszámnyeleket (ásó, kapa, balta, fejsze, kalapács, kacsos kaszanyél, marokszedő kuka, favilla stb.). E műhely után következett a bognárszövetkezet, amit Wagner István alapított, pontosan a mai Sulok-vulkanizáló helyén. Mellette volt két kovácsműhely, a központ felőli részen a Kelemen Jani bácsié, az állomás felőli részen, a sarkon meg a Sterbik kovácsé.

    Tudni kell ugyanis, hogy a bognárműhelyhez mindig kellett egy kovácsműhely is, egyik a másik nélkül nem ment, mert amint a bognár elkészítette a kocsit, jött a vasalás, amit meg a kovács végzett. Így a bognár meg a kovács együtt létezett, de a megrendelő leginkább külön-külön egyezett meg velük. A bognárral megegyezett a kocsi fa részeiről, méretéről, aztán amikor kész lett, összecsapolva elvitte, a kocsiderékban átszállította a kovácshoz, aki a megbeszélés szerint megvasalta a kocsit.

    Mondja el, milyenek voltak az adai kocsik?
    – Igazi remekművek. Hosszukat sukkban mértük (1 sukk = 32cm), és hét-nyolcsukkos kocsikat csináltunk. Emellett készültek féderes kocsik, atyafi-kocsik, fiákerek, kordék is. A kerékagyat szilfából, a talpat (a kerék kerek részét) kőrisfából vagy gőzölt bükkből, a küllőket akácfából, a saroglyát, a rudat kőrisfából készítettük, az atyafi-kocsikhoz, és a fiákerekhez diófát is használtunk. A diófa nagyon szépet mutatott és nagyon jól lehetett munkálni. A hámfák és a fürhéc anyaga mindig akácfa volt.

    A szükséges faanyagot a környékben nevelt és kivágott fákból nyertük, de kőrisfát Szlavóniából is rendeltünk, mert azoknak – a mieinkkel ellentétben – sűrűbb volt a karikájuk (az évgyűrűk) és szebben, jobban lehetett megmunkálni. A különféle nyeleket is igencsak kőrisfából készítgettük, az akkoriban sok helyen található eperfát pedig csak a kádárok használták.

    A kocsi legösszetettebb része a kerék?
    – Igen. Először az agyat készítettük el esztergán, utána a kovács ráhúzta az agykarikát, majd kivéstük a küllők helyét, beküllőztük, ráraktuk a talpfákat, körülmunkáltuk, a kovács pedig ráfot húzott rá. A ráfot is a kovács készítette laposvasból és a megfelelő méretűre (első kerék 34, hátsó kerék 36 colos) forrasztotta össze. A forrasztáshoz hevítette a vasat, ék alakúra lekalapálta, összeillesztette, a megfelelő hőfokra hevítette, és amikor „hiccőt” (azaz szikrázott) a vas, akkor összeragadt.
    Utána a bognárnál, az udvaron alacsony téglarakásokra helyeztük egymás mellé a ráfokat, alá és körülraktuk tüzelőanyaggal, pirosra hevítettük, majd a vályúban, folyókában (vízben) megforgatott fa-kerékre húztuk, sütöttük, úgy, hogy ráégjen. Amikor a pirosra izzott ráf érintkezett a fával, nagyon kellett locsolni, mert a fa azonnal lángra lobbant. El kellett találni az optimális mozdulatokat, gyorsaságot és a pontosságot, mert az is baj volt, ha nagyon megégett a kerék, meg az is baj, ha nem ment rá a ráf.
    Vasalás és vasalás között is volt különbség?
    – Hogyne! A gazda megegyezett a kováccsal, hogy díszes, vagy egyszerű vasalást kér-e. A két háború között még módos gazdák éltek Adán, luxuskocsikat, díszes vasalást igényeltek, de a második világháború után – a beszolgáltatások és a padláslesöprések idején – már annak is örültek, ha a ló a soványsága ellenére is fel tudott állni, nemhogy díszes vasalást kérjenek a kocsihoz!

    Az volt a fontos, hogy a bognármunka elkészülte után azonnal megtörténjen a vasalás, mert ha vártak fele, a csapolások szétszáradtak és aztán már minden lötyögött volna a kocsin.
    Soroljuk fel a neves mestereket…
    – Az én mesterem Varga Dezső, aztán Wagner István, Kaszás Sándor, Balassa István, Túri Károly, jómagam Kiss András, Varga György, Majorosi Péter, Lajkó Lőrinc. Volt egy zsidó bognár is, gépekkel felszerelkezve, de őt sajnos deportálták. Nevére nem emlékszem, de a gépeit aztán a bognárszövetkezetben használták.
    A kovácsok közül Kelemen János kovácsmester tűnt ki, mert ő úgy meg tudta vasalni a kocsit, úgy be tudta állítani a kerékagyat, meg a tengelyt, hogy menet közben danolt a kocsi, olyan szépen ketyegett, hogy öröm volt hallgatni. Minden a szakértelemtől, a beállítástól függött.
    A ma élő adai kovácsok közül kettőről tudok: az egyik Albek Sándor, a másik meg Bakos György kovácsmester. Solymosi Miklós is kitanulta a kovácsszakmát, de később a Potisjebe ment dolgozni.
    Mára aztán vége a szakmának?
    – Bizony vége. Sok évvel ezelőtt készítettem az utolsó talicskakereket, a bugyigyárban (Beko) itt vendégeskedő német ellenőrnek. Ő ugyanis ott Németországban egy fa-talicskát tart díszként a teraszán, abba kellett neki új kerék.
    Én meg, hogy csináljak valamit, állattartással, juhtenyésztéssel foglalkozom. Nyaranta hosszú évek óta Bánátban legeltetjük a birkákat, és ez minden időmet lefoglalja. Azért gyakran elmerengünk a régi szép időkön is: eszünkbe jutnak szüleink, a szomszédok, a mesterek, a munkatársak, a barátok. Más élet lett volna itt, ha nem nyomorítottak volna bennünket a háborúk…