LII. ZÖLD LEVÉL – 2004. OKTÓBER

    Pillanatnyilag szélcsend van az élővilágban: a vándormadarak már elköltöztek, az északi tájakról délre tartó költöző madarak csoportjai pedig még nem érkeztek hozzánk, így a mindig nagy élményt jelentő madárvonulás megfigyelése csak ezután következik. Hulló István Madárlesen című, 2004-ben megjelent könyvében olvasom:
    „Minden év őszén Eurázsia hatalmas területeiről kétszáz fajhoz tartozó ötmilliárd vándormadár indul el déli telelőhelyeik irányába. Ez a vándorlás az élővilág egyik leglátványosabb jelensége, melyet kis befektetéssel mindenki megfigyelhet. Csupán egy valamirevaló távcső és némi szabadidő szükséges ahhoz, hogy meglessük a ligetek apró énekeseit, a tavakat látogató récék és vadludak tarka csapatait.
    A legtöbb madárfaj vonulási útvonala Vajdaság területén halad keresztül (különösen a Tisza völgyének van nagy jelentősége), így olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy csak településünket kell elhagynunk, máris a madárvonulás több millió éves országútjára léphetünk.”

Ember és madár kapcsolata: Hulló István egy dolmányos varjúval

    Az említett szerző, Hulló István szabadkai biológus különben adai származású, ami örömet jelent számunkra, hisz könyvében – ami a szabadkai Életjel kiadásában jelent meg – nemcsak madár-megfigyelési adatokat, hanem szépirodalmi értékeket is megcsillant. Ezt írja:
    „Hála szüleimnek, a természet iránti érdeklődésem már kisgyermek-koromban kialakult. Volt egy szántóföldünk a Palicsi-tó partján, és amíg édesapám dolgozott, én a vízparton bóklásztam. Naphosszat figyeltem a tavat és a zöldellő nádas zsibongó életét. Meglestem a pompás tollazatú vöcskök szerelmes násztáncát, a csillogó bundájú pézsmapockok szorgos gyűjtögetését, miközben körülöttem szólt a mindent kitöltő madárdal, a nádiposzáták véget nem érő tavaszi éneke…
    Rácsodálkoztam a lepkék és virágok tarka szépségére, a vándormadarak örökmozgó csapataira, a légivadászok villámgyors nyilallásaira. Megtanultam a megfigyelt élőlények nevét, tulajdonságait, felismerésük faji bélyegeit.”
    Egy másik helyen a barkóscinegékről ír, amelyekből az adai Bara Orompart alatti nádasaiban is költ néhány pár:
    „… a magasrepülésük október második felétől november derekáig figyelhető meg. Napsütéses reggeleken általában 5-7 példányból álló kis csapat kezdi meg különös viselkedését. Magasan a nádasok fölé emelkedve erőteljes, csilingelő hangjukkal csalogatni kezdik fajtársaikat. Azután hirtelen befejezik csapongó röptüket és lezuhannak a nádasba; rövid idő után újra kezdik az egészet. Az idő múlásával a csapathoz újabb példányok csatlakoznak, így létszámuk fokozatosan nő. Néhány óra leforgása alatt akár húsz alkalommal is megismétlik a leírt, csapattoborzó jelenséget. Számuk egyre szaporodik, míg el nem éri a 30-40-es példányszámot… A nádasból ekkor már szinte mindenfelől szól az átható hívóhang, a magasból pedig folyamatos csilingelés hallható.”
    Végezetül egy örömhír: Gergely József barátunk, felsőhegy-zentai újságíró-biológus 2005-re új, színes természetfotókból álló falinaptárt készít. Érdeklődéssel várjuk, és mindenkinek figyelmébe ajánljuk, akárcsak Hulló István fent említett könyvét.

Király János