Ne mondd még, hogy Isten veled!

    Van úgy, hogy valamit erősen szorítasz, összecsukod a kezed, mégis kicsúszik a karjaidból, vagy – mint a homokszemek – ujjaid között kicsurognak tenyeredből. Ilyenkor nem tudsz mást tenni, minthogy sajnálkozol az elszalasztott lehetőségen, és végtelenül bánt a tehetetlenség, fáj az értékek veszni hagyása.
    Így éreztem én is a minap, amikor aranysugaras vasárnap délután barátommal felkerestem Adán Kovács Katicát, hogy lefényképezzem az általa megfestett utolsó adai betyár, Kánya Bandi arcképét. Az idős hölgyet, egykori szép emlékű szobrász- és festőművészünknek, Trifun Mrkšićnak özvegyét, immár eladott disznóháti házukban, bepakolt csomagok közt találtam.
    - Mi van, Katica? – kérdeztem.
    - Eladtam a házat, nem tudom tovább ellátni ezt a sok szobát, meg nem is kell, holnap elköltözök Becsére! – felelte.

Trifun Mrkšić: Termékenység

    Ekkor kezdtek el fejemben kergetőzni a fent említett gondolatok. Egész idő alatt azon töprengtem, hogy mi, Ada község lakói, hogy engedhetjük meg, hogy azt a töméntelen sok festményt, meg szobrot, amit Trivo bácsi alkotott meg kapott ajándékba más művészektől, most szürke teherautók csak úgy hum-bukk, a hátunk mögött elvigyék Adáról, ki tudja hova? – de végül is majd az enyészetnek, a szétszóródásnak. Van közöttük akkora festmény is, hogy egy szoba egész falát befödi, és csak a díszes képráma több ezer euró!!! Nem beszélve a művészi értékről, a kultúrkincsről, polgári-lokálpatrióta büszkeségünkről, hogy közöttünk élt és alkotott egy akkora őshonos szobrász- és festőművész, akire majd egykoron a magyar és a szerb művészettörténet is büszke fog lenni.
    Hasztalan azonban a méltatlankodás, azóta már amúgy is minden alkotás Becsén van, és többé aligha láthatjuk őket, hacsak fel nem keressük Katicát, ki erre – mármint a vendégül látásunkra – nagyon készségesnek mutatkozott, sőt meg is ígértette velünk, hogy okvetlenül keressük fel.
    Katica, a kiművelt gondolkodású özvegy feleség, aki egykoron férje modellje is volt, maga is alkot, fest, rajzol és ír. Alighanem meg szeretné írni összes emlékét, ami a férjéhez köti, amit tőle hallott fiatalságukban, szerelmük tüzében. Szemmel láthatólag ezekből az emlékekből táplálkozik, ezekről mesél annak, aki meghallgatja és megérti őt.
    A gyönyörű nőnek fiatal korában a férje beszélt az utolsó adai betyárról, Kánya Bandiról, és ez az emlék szerelmük jelképévé vált. Kánya kezdett hasonlítani a négy éve elhunyt művészre. Épp úgy megkékült a szeme, megfehéredett a haja, mint Trivo bácsinak, és a „pandúrok” soha sem tudták elfogni, akárcsak a férjét, aki a Belgrádi Televízió Érinthetetlenek (Otpisani) című filmsorozatának Mrki nevű alakjához szolgált mintaképül. Fiatalon Belgrádban az ellenállási mozgalom egyik csúcsalakja volt ez az adai születésű művész, entellektüel.
    Katica azóta már elköltözött. Közben írja hattyúdalát, a maga naiv eposzát Kánya-betyárról és fel is olvas előttünk belőle részleteket. Aztán, ahogy belekezd, úgy abba is hagyja, mondván, úgy sem érdekel bennünket, meg nincs is kedve olvasni.
    Dehogynem. Beleolvastam én magamtól is:

„A falu végén egy gémeskút lakik,
mellette egy nagy folyó folyik.
A folyón egy ladik alszik,
mert gazdája messze hálik.
A ladiknak nagy története van,
mert a híres Kánya-betyárra vall.
……..
Kányának nagy, mélykék szeme volt,
és rövidre vágott fehér –
szőke haja.
Legényember volt és
szeretője is volt:
a híres Juliska.

 Arról volt híres, hogy
úgy ugrott a lóra, mint
sok férfi soha, és
úgy kezelte a fegyvert,
mint azt sokan nem.
A férfimunkát is egyaránt bírta…”

    Ezenkívül Katica fest. Nem is akárhogy. Constantai matrózok című képe egy jelentős kiállításon első díjat nyert, másik képét, a Nocturno II-őt pedig az egykori szovjet űrhajós, Kubaszov vitte magával néhai adai látogatásáról. Párja, a Nocturno I. most, ki tudja mióta, gyászos mementóként, a tágas, de kihalt műterem festőállványán állt.
    Lent a földszinten száz telirakott papírdoboz, a falakon azonban még érintetlenek a képek. Mi aggatjuk le őket, majd fényképezés után vissza is rajuk. Belülről könnyezünk, és sajnálkozunk az utolsó pillanat fölött, hogy ezek a képek eltűnnek Adáról. Meg a szobrok! Egyik 20 centiméteres plasztikán az ifjú feleség, a tündérszép fiatal hitves dinamikus aktja. Sohasem lett bronzba öntve, pedig Ada város büszke lehetett volna rá.
    Kár. Az elszalasztott lehetőségek eldorádója, kései látogatásunk bánata. Ami a szerkesztő jóvoltából elfér a lapunkban, most megmutatjuk, a többit pedig viszontlátjuk Becsén. Ha majd egyszer elmegyünk…

Király János