Régi mondák nyomában
Kánya Bandi, az adai betyár

    Hajdanában a családok már szürkületkor bevonultak a házba, és különösen az őszi-téli szürkülő időben, csendes, áztató esők borzongató permetezése mellett, a gyertya, vagy petróleumlámpa pislákoló fényénél az öregek mesélni kezdtek. Így kapott szárnyra sok boszorkány és betyártörténet, amiknek legtöbbször valóságalapja is volt.
    Később, ha ezek a történetek túlélték a feledés homályát, legendává, hőstörténetekké váltak. Ilyen legenda az utolsó adai betyár, Kánya Bandi története is.
    Rendes nevén Nagy Barna Józsefnek hívták, és 12 évi börtönbüntetésének letöltése után, a XIX-XX. század fordulóján kezdte meg újra működését a Tornyos körüli szállásokon, s egy-kettőre adai, moholi, péterrévei és becsei szegénylegényekből bandát kovácsolt. Bandájának tagjai kipróbált, börtönviselt emberek voltak, akik nem ijedtek meg saját árnyékuktól.

Kánya-betyár (Kovács Katalin festménye)

    Saját lovaik, lovas fogataik voltak, orgazdákkal dolgoztak, akik a széles határ különböző helyein rejtekhelyeket is adtak a betyároknak. A hatóság persze üldözte őket, de sokáig sikerült kibújniuk minden hurokból, és igazi csínytevéseket is véghez vittek. Ilyen csíny volt egy nagypénteki hallopás.
    A moholi halászok nagypéntekre, bárkában 25 kilónyi halat készletként tartalékoltak, tudván, hogy a vallásos lakosok majd jól megfizetik a böjti ebéd nyersanyagát. Kányáék is megunhatták a sok baromfi-, malac- és disznóhúst, megneszelték a halkészlet helyét, s bárkástul ellopták. Így aztán a moholi böjtöt a halászok is kiböjtölték.
    Akcióikat Kányáék nagyon alaposan előkészítették. Rajtaütésszerűen és gyorsan dolgoztak, nyomaikat aztán gondosan eltüntették. Kocsijuk kerekét gumikarikákkal látták el, hogy az a legkisebb zajt se verje.
    Mesélik, hogy lovukra a patkót fordítva verették, hogy üldözőiket ily módon is tévútra vezessék. Kánya a nevét onnan kapta, hogy egyszer, lódobogást hallván, pandúrokat vélt közeledni, és gyorsan a Bara vizébe merült, nádszálon szívta a levegőt. Míg a vízben kuksolt, bozontos szőke üstökére telepedett egy barnakánya, és csak a bandatagok hahotája riasztotta el onnan. Merthogy a lódobogás saját bandájának, nem pedig az üldözőinek közeledtét jelezte.
    Kánya fejére magas vérdíjat tűztek ki, de az sem segített. Végül aztán, majdnem a véletlen folytán, mégis elfogták. Manheim Simon moholi tanyáján akartak malacot rabolni. Azt azonban ott nem találtak, hát elvittek egy kocsi szénát. A széna azonban szóródott a kocsiról, s ezen a nyomon indult el a moholi rendőrvezető az adai gyepmesternek Tisza-parti tanyájára. Ez az ember is Kányáék orgazdája, bújtatója volt. Amikor a rendőrvezető odaért három rendőrével, a banda pisztolyokból tüzelni kezdett. Valóságos ostrom alakult ki a tanyán szorult betyárok és a moholi rendőrök között. Végül, - talán a betyároknak elfogyhatott a lőszerük – a védők megadták magukat, mire a rendőrök megkötözték őket, s a látványos menet elindult a moholi községházára.
    „Hatalmas fogást csinált Karakás Gábor moholi rendőrvezető – írta rögtön a zentai Közvélemény című lap 1904 áprilisában. – Hurokra került Nagy Barna József, a legendáshírű Kánya bandája.”
    Kányáékat a becsei börtönbe szállították, de hogy mi lett a további sorsuk, még nem sikerült megtudnom. Mindenesetre vidékünk utolsó, hamisítatlan betyárjai voltak. A későbbieket, mint például Mézes Pistát, a néphagyomány is csak lótolvajként ismeri.

Király János,
a nagymama, Király (Jablonszky) Mária elbeszélése nyomán