Qué será, será

    2+2=22+22=44.
    Ennyi éves lettem. Hogy hogyan? Hát nem könnyen! 4½ kilóból, mára 70 kiló massza, anyag, hús és vér, pár gramm lélekkel. Úgy bánt, hogy bármekkora a lelked mindig ugyanannyi grammot nyom! Akkor mi értelme? Egyszerűen igazságtalanság! 
    Nem ünnepelünk.  Kevesen vagyunk hozzá, a gyerekek úgy jó, ha nem élik át azt, hogy miért ünnep az, hogy anya él és virul. Az nekik csak legyen természetes, a férj az már a rendeseknél „ilyen korban” nem iszik háromnál többet, hogy boldogságban ússzon attól, hogy az asszony egy évvel idősebb. Talán attól boldog lehet, hogy ilyenkorra már az ajándékozás nem kötelező, mert egy ügyes, 44 éves hölgynek „semmire sincs szüksége”, miután mindent megvett – önállóan. Szülők nincsenek, mert ők biztosan boldogok lennének... Barátok? Abból is kevés van. A nagy szelektálás éveiben járunk, és a kevésből szinte alig akad olyan, aki nem azért jönne a bulira, hogy felülbírálja azt. Mert a készített ünnepi menü valójában, ha kiváló is lenne, (és ha nem?!) csak egy kis majoránnával meg lehetett volna bolondítani, vagy egy csepp cimet illata hiányozna, mert úgy finom, ha citrom héja van belereszelve, esetleg csak sós vagy sótlan, de nagyon finom! Ha rendelt az étel, elsuttogják - a házi koszt, az házi koszt!  A cukrászdai sütit egyesek meg sem próbálják, a puszta gondolattól kifordul a szájukból, és a pálinkát sem én főzöm... Két napi sürgés-forgás után csinos se legyél, mert az pszichikailag rosszul hat a gyöngébb lelkűekre, de ha csak „úgy” hagyod magad, hadd tündököljenek a vendégek,  akkor jó hangosan rákérdeznek: „Baj van!?” Hát baj nincs, kedveseim, de szülinapi buli sincs! Köszönöm, jól vagyok és esküszöm, nem az a baj, hogy én nem szeretlek benneteket, hanem az a baj, hogy - nehéz engem szeretni!
    Mert: túl okos vagyok!  Bevallom, ez a buta emberekkel történik meg legsűrűbben, úgy hogy az elkövetkező években azon fogok dolgozni, arra használom drága időm legnagyobb részét, hogy tanuljak, hogy ne legyek ennyire buta, hogy állandóan mondjam, mit érzek, vagy mit tapasztaltam, elrettentő példaként, figyelmeztetve mindenkit. Talán mert akkor „okosabb” leszek és azt a sok-sok élményt - ami bölcsességet szült – elhallgatva, így pont a megszületett bölcsesség fedi.  Mert kit érdekel – még ha sokat is tanultam belőle - az, hogy 24 évesen pont 24 disznót neveltem fel egymagam, hároméves gyermekkel és özvegy búskomor anyával, hogy ez mellett volt 1000 csirke, tehát összesen, a két kutyával, sajátmagamat nem számolva, 1028 lélekért voltam felelős – természetesen fontossági sorrendbe rakva. Ezek a lelkek nagyobb része szerződéssel kötelezve időpontra, átadásra vártak, így nem igazán tudni, hogy gyermekem láza, anyám bánata, a kutyák vészjósló vonyítása vagy az időnként vékonyra taposott csirketetem fájt-e jobban, vagy az, hogy ez néha összejött és finoman mondva, a sertésgané fejem fölé nőtt, miközben a csirkeólból a figyelmeztetően csípős ammóniák erejétől fakadt a könnyem. De, hogy ezt elfeledjem, hoztak 12 köbméter fát, aminek összevágását megszer-vezve elégedetten hordtam a fészer-be, fáradságot nem érezve – az aranygyűrűm sem esett le az ujjamról, mivel nem volt, csak az aranyerem lüktetett. Hajnali kukoricakapálás csak élvezetnek tűnt abban az időben, mert a termőföld illata elhitette velem igazi nő lettem, feleség, anya, munkásasszony, akiből most válik „ember”...azért a sót sem kellett elfelejteni az asztalról, mert volt olyan idő is, amikor azért a hibáért nagy  baj járt, jobban tettem ha odafigyelek.  Táskát is varrtam, mindig feketét, normára, néha több éjjelen át egyfolytában, és ha valaki nem tudná, egy hónapig tart egy nőnek puszta két kezével és egy ásóval 10x10 méteres ház alapját kiásni. Én tudom, de nem mondom, hogy ne okoskodjak. Sorolhatnám. És így teltek múltak a napok, tanultam rendesen az életet, buktam rendszeresen a vizsgákon, a diplomaosztásra meg még várni kell, hisz „csak” 44 lettem.  Az élet diplomája olyan fekete keretes? Amikor azt osztják, akkor van, vagy csak volna vállveregetés? Tehát, volt több, mint tíz év, amikor ünnepelni nem volt mit, most meg már kedvem nincs, mert én elveszítettem a hajtogatott szalvétákba vetett hitet, a tarka lufik erejében nem hiszek, és értelmét sem érzem a kiverésnek, kivéve, ha tudnám, hogy ezzel később érne ide a 45-ik, mivel most panasz egy szál se, mivel most jól megy nekem,  bizony Isten meghívnálak benneteket!
    A viccesen feltett kérdésre, hogy: „Anya mikor van neked a születésnapod?” - mosolyogva csak annyit mondok: minden nap, még az az egy Nap nekem is felkel. Mert, hogy Isten miért szundikált, mikor születtem, csak Ő tudja, hogy áldást rám miért nem adott? Mégis hála Neki, most így 44 év után, buli nélkül, pár jó emberrel körülvéve, apró örömökkel, nagy érzelmekkel, sok munkával, jó eredményektől, élményektől elégedetten, mostanság van a szülinapom.  Az, hogy elfelejtett-e Isten szemet nyitni, nem is fontos, nem keresem másokban a hibát, Istenben sem, hisz a prédikáció is a megbocsátásról szól.
    Szóval hálás vagyok ennek a 44 évnek, és ajándékként tekintek minden megpróbáltatásra, ami a mai nyugalmat szülte. Köszönöm, hogy hiúságomat megkímélve olyan kékvérű betegséggel látott el az élet, mint a glaukóma, mert csak másként hangsúlyozható egy ilyen szó, mint például a viszér, fekély, sérv, - igaz a vérnyomás elég hétköznapi - az egészben mégis az a jó, hogy ezek láthatatlan „nyavalyák”, és szinte ( ugye?! ) első ránézésre – ellenükre - pár évet le is tagadhatok! Summa summarum, a lényeg, hogy nem kell annyira „fújni” hölgyeim, van itt baj rakásra, még  ha nem ráncokban mérem, még ha nem is sántultam bele!  Csak nem látszik! Mire meg látszani fog - mondaná az én Anyukám: Qué será, será...
    Ünnepeljünk!

Pergel Zsaklina