Teológiai gondolatok
A jó gyónás

    A bűn és a vétek fogalma, amely valaha a katolikus erkölcsteológia központi témája volt, mára már egyre inkább háttérbe szorul.
    Számos okot lehetne felsorolni, amelyek hozzájárultak a kialakulásához, két okot azonban minden bizonnyal kiemelkedő fontossággal kell megemlítenünk: az egyik az istentudat gyengülése, a másik a korábbi teológia túlzása. Az istentudat gyengülése nem csoda, hisz az ember nem érzékeli, hogy egy nagyobb hatalom jelenlétében él, aki életet ad és fenn tartja, aki előtt a cselekedeteiért felelősséggel tartozna. Ennek kialakulásához jócskán hozzájárul az a tény, hogy az Isten által teremtett világ, a fa, a fű, a virág helyét az ember által alkotott beton, fém és műanyag foglalja el. Ilyen körülmények között a bűn jelenségének is el kell tűnnie.
    A bűnről szóló korábbi teológia hibája – II. János Pál pápa szerint is – a túlzásokban lelhető fel. Az említett Szent atya egyik apostoli buzdításában hangsúlyozza, hogy a keresztény közösségekben, az evangéliumok olvasása révén, nemzedékek során nagyon érzékeny lelkiismeret alakult ki, és ez az, amit bűn iránti érzéknek nevezünk. A pápa azt is kiemeli, hogy a múlt eltúlzott beállításait újabb ellenkező túlzásokkal igyekeznek helyre billenteni: a helyzet ugyanis odáig jutott, hogy a mindenhol tapasztalható bűnt mára már sehol sem látjuk. A pápa reményének ad hangot, hogy ismét felszínre fog kerülni az egészséges bűntudat. Ennek feltétele a jó hitoktatás, a biblikus teológia, az őszinte és jó gyónás.
    A Szentírás szerint Isten annak bocsát meg, aki szíve mélyéből keresi őt, aki egész szívvel tér hozzá. Ez azt jelenti, hogy ha valaki súlyos bűnbe esik, de aztán őszintén elítéli a tettét, mert az ellentétben áll Isten akaratával, még mielőtt gyónáshoz járulna, meg lehet győződve róla, hogy Isten megbocsátott neki. Természetesen önmagát ámítja az olyan ember, aki azt gondolja, hogy szereti az Istent, és elítéli a bűnt, egyszerűen csak azért, mert elimádkozott egy bánatformulát, anélkül, hogy megtett volna mindent, ami a lelkiismerete szerint szükséges, hogy a jövőben elkerülhesse a bűnt.
    A szentgyónáshoz való járulás minden keresztény kötelessége, ha súlyos bűnben él. A gyónás nem kizárólag a múlt kárait törli el, hisz a bűnöket nem úgy kell tekinteni, mint ha előzmények és következmény nélküli elszigetelt események lennének. Szent Pál megfogalmazásában a bűn gyilkos erő, amely benne lakik az emberben, és aki nem küzd ellene, azon uralkodik el, és Isten akaratának áthágására vezeti az embert. Aki gyónik, annak lélekben meg kell térnie. A vezeklőben nem a külső tettek a fontosak, hanem, hogy a szíve egyetértsen Jézus engesztelő szívével.
    Aki őszintén járul a bűnbánat szentségéhez, az nem veszíti el az üdvösségre szóló reményt, és bízhat Isten mindenkit átfogó szeretetében. A szentségi elégtétel hozzájárul a bűnös teljes és maradandó megtéréséhez, éppen ezért az előttünk álló bűnbánati időszakot használjuk ki bűneink felismerésére és őszinte megvallására.

Morvai Matild