Helytörténeti visszaemlékezések
KÖZSÉGÜNK A TÖRÖK HÓDOLTSÁG IDEJÉN

    A török veszedelem 1521-ben azzal kezdődött, hogy a keresztény hadak elvesztették a legjobban megerősített várukat, Szabácsot (Šabac). Ez a vereség nagyon súlyos volt, de ennek ellenére a török szabad elvonulást ígért a védőknek, ha a magyar hadvezetés feladja Nándorfehérvárt (Beograd), amit Hunyadi és Kapisztrán hadai 1456 nyarán még oly hősiesen megvédtek a töröktől. Nándorfehérvárban akkor csak jelentéktelen őrség tartózkodott, amelyik szinte semmiféle ellenállást sem tudott volna tanúsítani, ezért elfogadták a törökök feltételét.
    E könnyű győzelem következtében 1523-ban elözönlötték Havasalföldet. A birodalmi rendek még 1524-ben 10 000 katonár ígértek II. Lajos, fiatal magyar királynak, de 1526-ra már csak 4000 lett az ígéretből. A törökök ezt tudták, és felbuzdulva a gyors sikereken, majd a nyugati kereszténység széthúzásán I. Szulejmán szultán 1526. április 23-án elindult seregével Magyarország ellen. Már 1526. július 27-én elfoglalta Péterváradot és így szabad lett az út a Duna jobb partján Buda irányába. De Eszéknél hajókból hidat vertek, átkeltek a Dunán és északnak vették az irányt. A keresztény haderő Mohács mezején várta a törököt, döntő ütközetre. A keresztény haderő létszáma 25 000 fő volt, míg a török 75-80 000-re volt tehető, ami háromszoros túlerőt jelentett. Ezzel a túlerővel szemben a magyarok csatát is vesztettek, és a menekülő fiatal magyar király, II. Lajos a megáradt Csele patakba fulladt. A királynő meg másnap Pozsonyba menekült és I. Szulejmán 1526. szeptember 11-én bevonult Buda várába. Szeptember 14-én felgyújtották Budát is és Pestet is, majd 1526. szeptember 25-én, nagy hadizsákmánnyal (főleg marhacsordákkal) a Duna és a Tisza között a szultán hazaindult Isztambulba. 1529-ig a török csak Bácska déli részét foglalta el Bács várával együtt, de Becséig akkor nem jutott el. I. Szulejmán pasa a Duna-Tisza közét csak 1541. júliusában foglalta el, majd ismét Budára ment és vilajet-székhellyé tette.
    A szabácsi vár eleste, valamint a többi vár török kézre való jutása és a mohácsi csatavesztés oka több szempontból is magyarázható. Ugyanis abban az időben újultak ki az osztrák-francia ellentétek, minek folytán a franciák segítsége megszűnt. Ekkor jelentkezett Luther Márton református tanaival, aminek hatására a német fejedelmek sorra elpártoltak a pápaságtól, és a pápai hatalom tekintélye erősen megcsappant. Utána már a Szentszék török elleni összefogásra való gyakori felhívásai hiábavalónak bizonyultak, így az osztrák és a magyar hadak is kevésnek bizonyultak a túlerőben lévő oszmán haderő ellen.
    A német fejedelmek azért igyekeztek sorra átállni a református hitre, mert ahol ők átálltak, a lakosságot is erre kényszerítették, és az addigi pápai, egyházi vagyon a fejedelmek tulajdonába került.
    A törökök meg az elfoglalt területeket feldúlták, a falvakat felperzselték, a lakosságot legyilkolták. Ezt főleg erős megfélemlítésként alkalmazták. Asszonyfalvát, valamint a mellette lévő Peszér települést a földdel tették egyenlővé, beleértve a lakóházakat és a templomokat is. A különbség csak az volt, hogy Asszonyfalva lakóinak nagyrészt sikerült a nádasokba menekülni, míg a peszériek ezt nem tehették, mert a török először rájuk csapott le. Ezért Peszér település akkor végleg meg is szűnt, lakói részben az asszonyfalviakhoz csatlakoztak, nagyobb részük pedig északra menekült.
    Az idő haladtával Asszonyfalva lakói visszaszállingóztak a nádasokból, de a törökök kevésbé barátkoztak velük. Nem vették őket emberi számba, gyauroknak, azaz hitetleneknek tartották őket, és értékeiket – főleg az elejében – könyörtelenül eltulajdonították. A vizenyős területre azonban valamit mégis átmentettek vagyonukból: főleg az állatokat sikerült itt elrejteni.
    Mivel Peszér település végleg megszűnt létezni, a földterület egészében Asszonyfalva tulajdonába került, és mivel a Szigeten így már csak egy település létezett, a törökök csak Szigetnek, saját nyelvükön Adának nevezték. A lakosság azonban még sokáig Asszonyfalvának hívta, de a törökök által vezetett és kiadott dokumentumokban hivatalosan csak mint Ada szerepelt.
    A török, látva a vidék gazdagságát, igyekezett hosszabb távra berendezkedni. Az elfoglalt területeken újjászervezték a közigazgatást és az Alföldet két vilajetre, a budaira és a temesire osztották. A vilajetek élén a pasák álltak, akik nem avatkoztak a lakosság dolgaiba, hanem a megszállt területet 6 szandzsákra osztották és ezek élére bégeket állítottak. Az ő hatáskörükbe tartozott a lakosok földterületének megállapítása, a kereskedelmi engedélyek kiadása. Ebben az időben főleg állatokkal kereskedtek, azok közül is a szarvasmarha állt az első helyen. 80-100 darabos csordákban a marhapásztorok hajdúk kíséretében hajtották őket nyugatra, Franciaországba, a német fejedelemségekbe és Angliába. Vidékünkön úgy a törökök, mind a magyarok a kisebb lófajtákat, az ún. arab lovakat használták, de teherfuvarozásra a nehezebb, nóniusz fajtát tenyésztették. Szállítottak még gabonát is, és nagy mennyiségben kikészített bőröket. A fő kiviteli cikk azonban a szarvasmarha, a nagyszarvú szürkemarha volt, egyenként 3-400 kg súlyban. Érdekes megjegyezni, hogy sem a török, sem a királyság (a megszállott területen kívül) nem adóztatta a nagyban való marhatenyésztést!
    Ezekért a kiviteli cikkekért, a hajókból készített hidakon, a Dunán átkelve vámot fizettek. Az átkelőktől (az erdélyi, a moldvai kereskedőktől is) a vámot a török kádik szedték be. Ilyen hidak és „irodák” a Dunán Eszéktől Budáig voltak, és a téli időszakra szétszedték őket. A lakossági adót ugyancsak a kádik szedték be termény, vagy állat formájában. A lakosság háromfelé adózott: a töröknek, az egyháznak és a magyar királynak – a török tudtával. Az adót a király részére az egykori kincstár utódszervei szedték be (ezt az adózást a vízzel körülvett tanyák lakói elkerülték, mert hozzájuk nem jutottak el az adóbeszedők). Az adózás közvetetten segített a nyugatra szállított áru célba érésében is.
    Az egyházi adózás inkább önkéntes alapon történt, amit a ferences-rendi szerzeteseknek juttattak, amikor azok a falvakba látogattak. A török a világi katolikus papoknak nem engedélyezte a vallásgyakorlást. Kezdetben a templomokat is azért rombolták le, mert a pápaság követeinek tartották őket, azaz, mert a pápaság szervezte a háborúkat az iszlám előrenyomulás ellen. Csak a ferences-rendi szerzeteseknek engedélyezték a vallásgyakorlást, és ők erre menlevelet is kaptak. Bár még Bács várának lerombolásakor a templomot is fölgyújtották, később, 1665-ben Isztambul teljes vallásszabadságot biztosított nekik, és a templomukat is újjáépítették. A szegedi alsóvárosi ferences-rendi templomot közösen használták a törökkel, vagyis a kereszt mellé odakerült a félhold is.
    A törökök a tisztaságra és az egészségre is sokat adtak. Budán és környékén sok gyógyfürdőt építettek. Valamilyen formában Moholnál az Orlovacsát is a török építette meg először!
    1681-ben ért véget az orosz-török háború. Ekkor Kara Musztafa nagyvezír már Bécs elfoglalására gondolt. A török sereg Kara Musztafa vezetésével 1683. július 14-én 150 000 harcossal el is indult Bécs ellen és az ütközetre 1683. szeptember 12-én került sor. Musztafa körülvette Bécset, de Szabianszki János lengyel király, Lotharingiai Károly herceg, II. Miksa bajor és III. János György szász fejedelem Kahlenbergnél szétverte a török hadakat. Ezért a szultán Kara Musztafa nagyvezírnek december 25-én Belgrádban átadatta a selyemzsinórt, azaz megfojtatta. Utána a szövetséges keresztény hadsereg 1686. június 18. és szeptember 2-a között, 76 napi ostrom után visszafoglalta Budát, ami 145 évi megszállás után végre fölszabadult a török uralom alól.
    Ehhez nagyban hozzájárult a technika fejlődése is, ami főleg a lőfegyverek korszerűsítésében jutott kifejezésre. Míg az orosz-török háborúban a fegyverzet terén semmiféle újítás sem történt, addig nyugaton a fegyverkovácsok jelentős újításokat alkalmaztak. Buda után még 1686. őszén fölszabadult Szlavónia, 1688-ban pedig Belgrád. De II. Musztafa szultán ebbe nem nyugodott bele és 1697. június 17-én újra Magyarország ellen indult a Bulgáriában pihentetett és felújított, mintegy 70 000-es serege élén. Ő valójában Erdély ellen akart vonulni, csak Magyarországon keresztül. II. Musztafa szultán és Elmas Mehmed szeptember 10-én érkeztek a Tisza jobb partján Zentához. Az őket szemmel tartó és kísérő császári csapat 60 000 katonából állt és parancsnokuk a francia származású Savoyai Jenő császári tiszt volt (akinek nem volt császári engedélye a törökök megtámadására). A török Temesvár felé akart fordulni és még volt ideje hidat verni a Tiszán, ám Savoyai fölismerte a kedvező helyzetet és végleges csapást mért a nyugati új szisztémát még nem látott török egységekre. A török további üldözését azonban határozottan megtiltották Savoyainak, mert a nyugati államok már akkor féltek a döntő osztrák-magyar fölénytől.
    Ez a nagy győzelem (és a török további üldözésének megtiltása) még Savoyai Jenőt is meglepte, és csak francia származása és mivolta vitte rá, hogy eleget tegyen a Megállj! parancsnak. Ezt követte aztán a számunkra olyan gyalázatos karlócai béke, ami francia és angol nyomásra a török kezén hagyta a Bánságot (azaz Torontál és Temes Vármegyéket). Az osztrák császár és a magyar király kénytelen volt egy határőrvidéket létesíteni, ami Titeltől Szegedig, Szegedtől Aradig, és Aradtól az Aldunáig húzódott. A határőrvidék katonái főleg szerb harcosok (milicisták) voltak. Ezek a katonák később magukkal hozták családtagjaikat is és együtt éltek velük. Ekkor kerültek ők a Szigetre is, és településüket Osztrovának nevezték. A helység ezt a nevet viselte a határőrvidéki övezet tartama alatt, azaz 1702-től 1736-ig, egyesek szerint még 1800-ig. Szerbek már korábban is telepedtek vidékünkre (1694-től) Csernovics Arzén pátriárka vezetése alatt. Ekkor a török közigazgatás már fölbomlott és mindenki szabadon költözködhetett. Így költözött magyar területre mintegy 17 000 szerb, főleg Dél-Bácskába, Szeged környékére (Deszk), Pécs környékére (Mohács), Pest környékére (Pestszenterzsébet, Ráckeve).