Kitüntetettjeink
KURIÓZUMOK NÉLKÜL

•   Ada község idei díjazottjai között ott volt dr. Molnár Csikós László nyelvész, egyetemi tanár is, aki családjával Adán él és lakik. Szinte naponta innen utazik Újvidékre, ahol jelenleg egyetemi rendes tanárként mondattant, hangtant, beszédművelést, stilisztikát tanít a BTK magyar tanszékén, vagy Belgrádba, ahol magyar nyelvtant ad elő a Filológiai Kar hungarológia szakán. Emellett rendszeresen járja a nagyvilágot is: hol tudományos nyelvészeti konferenciákon vesz részt, vagy diákjait, hallgatóit kíséri a környező országokban sorra kerülő nyelvészeti, vagy beszédversenyeken.
    Emellett lapunk, a Körkép lektora is, tevékenyen részt vesz a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület munkájában és rendszeres előadója a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tudományos ülésszakának is.
    Mi, adaiak azt tartjuk, hogy eléggé ismerjük őt, de a legújabb díja kapcsán folytatott beszélgetésünk során sok új, meglepő újdonságot is megtudtunk róla. Például azt, hogy szeptemberben nagyapa lett és a Magyarországon született unokáját Dánielnek hívják.

Dr. Molnár Csikós László a Szarvas Gábor Díjjal

    Mondhatjuk, hogy Ada magát is befogadta. Ma már fel sem vetődik, hogy Zentáról jött ide.
    – Az már nagyon régen volt. 1957-ben, az iskolaév közepén elvesztettem édesapámat és édesanyám úgy döntött, hogy nagyapámhoz, Miklós Péter tanítóhoz Adára költözünk. Az első osztály második félévétől így már Adán jártam iskolába. Nyolc éves koromban komoly betegségen estem át, a Teremtő azonban úgy akarta, hogy megmaradjak, mert nyilván nagyobb feladatokat szán nekem. Az viszont tény, hogy gyengébb testalkatú gyermek maradtam, így csakhamar világossá vált, hogy ha érvényesülni akarok, az legjobban a tudomány terén fog menni.
    Ehhez a család adta a biztatást?
    – Igen, a kijelölt út szinte a kezdetektől ott állt előttem. Mint mondtam, nagyapám, Miklós Péter tanító volt, 41 évig tanította az adai diákokat, mi pedig nála laktunk, a mai Sava Kovačević utcai házban. Itt kezdettől fogva elbűvölt nagyapám könyvtára. A könyvekből mintha varázslat áradt volna felém, és egy percre sem hagytak nyugtot. Emlékszem, a különleges, egzotikus dolgok érdekeltek. Azok a könyvek kötötték le a figyelmem, amelyikek útleírásokról, távoli szigeteken játszódó kalandokról szóltak. Kedvenc könyvem volt például Verne Gyula Rejtelmes sziget című regénye. Ezt számtalanszor elolvastam, és gondolkodtam a fordulatos kalandokban bővelkedő történeteken. Sokat gondolkoztam azon is, vajon hogyan beszélhettek a bennszülöttek, és gyűjtöttem is a hozzáférhető szavaikat, szokásaikat és tárgyi emlékeiket. Végül is ez vitt engem a nyelvészet felé.
    Szerettem viszont a vegytant is, de a sorsdöntő pillanatban a nyelvészet győzött.
    Hogyan követték egymást az iskolái az egyetemi rendes tanári posztig?
    – Mint említettem az első osztály első felét Zentán, a második félévtől a nyolcadik befejezéséig Adán jártam iskolába, majd a zentai gimnázium következett. Innen kerültem az újvidéki Bölcsészettudományi Kar magyar nyelv és irodalmi tanszékére. Osztálytársam, vagy hallgató társam volt itt Soós József, a későbbi televíziós riporter, Takács Magdolna, Fischer Jenő újságíró és mások.
    Az egyetemi tanulmányaim végén szerencsém is volt. Tanárom, dr. Szeli István – nyilván látva az érdeklődési körömet – sürgetett, hogy diplomázzak, mert az akkoriban megalakuló Hungarológiai Intézetben tudományos munkatársakra van szükségük. Ez meg is történt és az intézetben 1973-tól tudományos asszisztens, 1980-tól a tanszék tanársegédje, 1987-től docense, 1992-től egyetemi rendkívüli tanára, 1997-től pedig rendes tanára lettem.
    A doktori címet se felejtsük ki…
    – 1976 júniusában A magyar nyelv, mint Vajdaság SzAT két- és többnyelvű községeinek egyik hivatalos nyelve c. értekezésemmel a nyelvtudományok magisztere lettem, utána ugyanaz év őszén bevonultam katonának, és Belgrádban, Voždovacon szolgáltam. 1986 júniusában pedig A melléknévi igeneves szerkezet transzformjai  a magyarban c. disszertációval a filológiai tudományok doktora címet is megszereztem. Mondhatnám úgy is, hogy a doktorátus a tudományos pálya velejárója. 1983 és 1987 között a Hungarológiai Közlemények c. tudományos folyóiratot szerkesztettem, közben mindig arra törekedtem, hogy valahogy bekerüljek az oktatásba, mert tanítani is szerettem volna. Ez az 1980-81-es tanévben sikerült is, és beszédtechnikát kezdtem tanítani az egyetemen, majd idegennyelv-szakosoknak magyar nyelvtant, magyar szakosoknak nyelvművelést. Aztán a 90-es évektől kezdve – dr. Ágoston Mihály tanár úr nyugdíjba vonulása után – mondattant, hangtant, beszédművelést, stilisztikát tanítok, továbbá magyar nyelvtant a Filológiai Kar hungarológia szakán (Belgrádban). 1984 és 2000 között a zombori Tanítóképző Karon is tanítottam.
    A feladatoknak hát se szeri, se száma…
    – Rendszeres tudománynépszerűsítő tevékenységet is folytattam. 1979 és 1991 között állandó nyelvművelő rovatot vezettem az eszéki Magyar Képes Újságban, 1980-tól 1993-ig szerkesztettem a Képes Ifjúság Nyelvi játszótér rovatát, 1987-től Nyelvművelő jegyzetek címmel állandó műsort tartok az Újvidéki Rádióban, 1995-ben pedig Szófigyelő címmel ma is fennálló rovatot indítottam az újvidéki Magyar Szó napilap Kilátó c. mellékletében. 2007. júniusától a Fókusz c. vajdasági magyar tudományos portál munkatársa vagyok. Általános tudománynépszerűsítési céllal, Jé, ki hitte volna! Kuriózumkvíz címmel 1994 óta rovatot vezetek a Családi Kör hetilap hasábjain, 1999. januárjától pedig heti rendszerességgel verset mondok az Adai Rádióban, A költő felel c. műsorban.
    Az emlékezetes munkatársak, tudóstársak, szervezetek?
    – Fő nyelvi érdeklődési köröm a magyar nyelv mondatszerkesztése, szókészlete, maga a nyelvhasználat, így természetes, hogy szorosan együtt működtem, vagy együttműködök Lőrincze Lajossal, Grétsy Lászlóval, Balázs Gézával, Péntek Jánossal, Szabómihály Gizellával, Láncz Irénnel, Cseh Mártával…
    Tudományos és szakmai munkásságom eredményeként tíz könyvet, több tucat tanulmányt, mintegy ezer szakcikket jelentettem meg.
    Tagja vagyok a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesületnek, az Anyanyelvi Konferenciának, a Jugoszláv Alkalmazott Nyelvészeti Társaságnak, valamint elnöke voltam a Vajdasági Magyar Közművelődési Társaságnak. 1991-ben Szarvas Gábor-díjat kaptam, 2009-ben pedig az adai KKT dicsérő oklevelét érdemeltem ki.
Hogyan is hangzottak az utóbbi díj átvételekor mondott és sokat emlegetett köszönő mondatai?
    – Tisztelt képviselő-testület! Úgy vélem – és az illem is úgy kívánja – hogy amit kap az ember, azt meg kell köszönnie. Már csak azért is köszönetet mondok ez alkalommal, mert az elismerés, pontosabban a dicséret meglepett. Nem számítottam rá, hiszen köztudomású, hogy Senki sem próféta a saját hazájában (vagyis közvetlen környezetében nem szokott kijutni az embernek a méltó elismerés). Ada község mégis méltányolja az én prófétaságomat, azt a tevékenységet, amit a tudománynépszerűsítés, különösen pedig a nyelvi ismeretterjesztés terén végzek…
    …majd a rövid, stílusos pályakép felvázolása után a szintén hangulatos befejezés:
    – Hölgyeim és uraim! A többi kitüntetett nevében is köszönöm a községi elismerést, valamint azt a lehetőséget, hogy néhány szóban elmondhattam, hogyan járulok hozzá Ada község hírnevének öregbítéséhez. A kapott dicséret arra ösztönöz, hogy tovább tevékenykedjem a tudománynépszerűsítés terén.

Király János