Kitüntetettjeink
AZ ÉLETPSZICHOLÓGUS

•   Az Aracs Társadalmi Szervezetnek a dr. Benák József egyetemi tanár, Bicskei Zoltán grafikusművész, filmrendező, Csorba Béla költő, néprajzkutató, publicista, dr. Gubás Jenő nyugalmazott főorvos, az Aracs Társadalmi Szervezet elnöke, Hajnal Jenő magiszter, bizottsági elnök és ft. Utasi Jenő plébános összetételű Aracs-díjakat odaítélő bizottsága az idén dr. Hódi Sándor adai pszichológusnak, társadalomkutatónak ítélte oda az egyik Aracs-díjat. A kitüntetettek (Makovecz Imre az Aracs-Főnix Díj, Hódi Sándor és Szungyi László az Aracs Díj, Pénovátz Antal, Szőke Anna és Teleki Júlia az Aracs Érem kitüntetettje) 2009. augusztus 28-án, pénteken este 6 órakor a szabadkai Városháza dísz-termében ünnepélyes keretek között vették át az Aracs Társadalmi Szervezet e rangos elismeréseit.
    Dr. Hódi Sándor két hónappal korábban, 2009. július 5-én megkapta Ada község legmagasabb fokozatú díját, a Díszoklevelet is. E két rangos elismerés okán néhány kérdés erejéig elbeszélgettünk a népszerű pszichológussal

Dr. Hódi Sándor Hajnal Jenőtől átveszi az Aracs-díjat

    A Kossuth rádióban az Aracs díját úgy jelentették be, hogy azt idén Hódi Sándor adai pszichológus kapta… Ada lényegében egy befogadó város. Mennyire érzi magát adainak?
    – Ada légvonalban csak 50 km-re van szülőfalumtól, Kisorosztól. Lénye-gében ez a kultúr miliő nyelvileg, gondolkodásában, habitusában homogén, tőlem sose volt idegen. Inkább az adaiakban van egy egészséges lokálpatriotizmus: ők azért nagyon sokáig megkülönböztetik azt, aki máshonnan jött ide, és el kell múlnia egy-két évtizednek is, hogy befogadják, hogy aztán már ne idegennek, hanem itteninek számítson.
    – Azelőtt, amikor a politikai szerveződések voltak (VMDK) én ide hoztam a székhelyet, és itt működnek egyéb intézmények is, úgyhogy Adának a népszerűsége, ismertsége eléggé a személyemhez kötődik, és ez kölcsönös, aminek nagyon örülök. Történt egyszer, hogy egy adai pszichológus-növendék a belgrádi egyetemen dr. Nikola Rot professzornál vizsgázott, amikor a professzor megkérdezte, hova valósi? Ő mondta, hogy vajdasági. „No, de melyik helységből?” – faggatta tovább a professzor. Megmondta, Adáról. „Ismeri ott dr. Hódi Sándort?” – volt a következő kérdés. A jelölt erre azt válaszolta, igen. „Jól van, – mondta a professzor – tessék itt a leckekönyve. Levizsgázott.” Mit tagadjam, az ilyesmi az embernek jólesik.
    Sokkönyvű szerzőnek ismerik. Hány könyvet írt eddig?
    – Huszonkét önálló könyven van és még 22 amit én szerkesztettem, vagy amelyiknek társszerzője voltam, s csaknem 300 tanulmányom, cikkem.
    Azt mondta nekem a múltkor valaki, hogy hogyan lehetséges, hogy az idén már három könyvet írtam? Mondtam neki, nem az idén, hanem 30 éve, amióta itt vagyok egyiknek az öt tizede, a másiknak a kétharmada készült el, most viszont beértek. Az ember folyamatosan dolgozik. Most pl, amíg jöttem az interjúra, megjelentek bizonyos gondolatok az emberben, amiket elraktároz az elméjében, bizonyos kis fiókokban, és amikor ezek ott beérnek, vagy nyugtalanítanak, akkor leülök és megírom őket jegyzetben, tanulmányban, szösszenetben, vagy később ezek könyvvé szerveződnek. Nem egy pillanat alatt, hanem folyamatban születnek a művek.
    Sokat is kell olvasni, kísérni a kortárs tudományokat?
    – Tulajdonképpen folyamatosan olvasok. Ezt mondta magáról az egyik tanár, Buda Béla is, aki hetvenedik születésnapjára készült, és kérdezték tőle, hogyan dolgozik? Azt felelte, folyamatosan olvas. Ő a szó legszorosabb értelmében könyvek között, a könyvtárakban tölti az idejét.
    Én azért nem, mert én úgy gondolom, hogy a könyvek, az írott anyag, nem tartalmazzák azt a fontos tudást, ami az élethez kell, mert az élet az most történik, körülöttünk. Fölöttébb fontos, hogy a környezetünkben élő emberekkel mi történik, hogy élik meg a világot, mi esik meg velük. Ha valaki megírt egy könyvet, az valamikor egyszeri rálátás volt a világra, az akkor ott és akkor fontos volt, no de azt ütköztetni kellene azzal, ami most van, ami most történik. Ez gyenge lábakon áll.
    Én szeretem az életet, a terepet. Számomra egyfajta száműzetés lenne, ha könyvtárban kellene lennem. Nem hiszem, hogy a könyvtárban van az igazság és az élet titka. Az élet úgy valódi, hogy én kint vagyok, találkozok az emberekkel. Ott kell élni és létezni a közösségben.
    Azért is vett a pályafutása ilyen közérdekű irányt?
    – Annak idején a becskereki gimnáziumban volt egy irodalmi szakkör, amit én vezettem. Elkezdtem én is verseket, novellákat írni Azért is indultam az újvidéki Magyar Tanszék felé, mert úgy gondoltam, hogy a feljövő újvidéki Symposion nemzedékben író, esszéista leszek. De aztán – és ezt most fogalmazom meg először a nyilvánosság számára – úgy találtam, nem ezt az utat kell követnem, mert sok akkori modern író végtelenül bonyolult, nyakatekert módon, saját lelkiségén rágódva csépeli a szalmát. Nem ír semmiről, nincs mondanivalója.
    Úgy gondoltam, csak azt kell leírni, ami az embereket megérinti, ad nekik valamit arról, amivel küszködnek. Szóljon valamiről az a könyv. Az egyszerű emberek Kisoroszon mindig azt mondták, hogy ez mese, semmi köze a valósághoz. Kérdezem én, mi szükség erre, kinek van életideje ahhoz, hogy ilyen-olyan művészeti élményekre tegyen szert? Nem érdekli, félreteszi.
    De ha őt megragadja, ha őróla szól, ha arról van benne szó, hogy arra a konfliktusra, amit magában hordoz, az író milyen megoldásokat javasol, akkor elolvassa.
    Ezért úgy gondoltam, hogy nem regényeket, nem kitalált történeteket kell írnom, hanem azokról a problémákról kell szólnom, amelyek szorítanak bennünket. Ezekről kell összeszedni a tudást, az oda vonatkozó ismeretanyagot. Ezeken kell rágódni és beszélgetni azokkal együtt, akiket érint.
    Milyen könyveken dolgozik?
    – Jelenleg két könyvem van megjelenés alatt, a harmadik pedig előkészületben. Az egyik az asszimilációról szól: Van-e alternatívája az asszimilációnak? A másik az életpszichológiáról. Annyi másfajta mellett ilyen pszichológia még nincs. Ez az én pszichológiám. Ugyanis, ha egy fiatal, vagy korosabb egyén szeretne eligazodni az élet dolgaiban, mondja meg már neki valaki, hogy ezt hogy kell. Mi az, amit én érzek? Miért ezt érzem? Miért nem úgy alakul az én sorsom, mint a másiké? Tehát ez egy kézikönyv lenne bárkinek, aki el akar igazodni a rettenetesen bonyolult társadalmi valóságban, a világban. Naponta ömlik felé az információ, de fele hazugság. Azt viszont nem tudja, hogy melyik fele. Amit az iskolában tanult, az már régen elavult. Most hogy van? Mi az, ami javíthatja az életminőségét, mi az, ami őt boldoggá teszi?                    
    Ha majd valaki veszi a fáradságot, és 400 oldalt átolvas, az elég pontos rálátást nyer belőle azokra a történésekre, amelyek a nyugati civilizációt mozgatják. A kéziratot már leadtam Hajnal Jenő intézetének, várom a könyv megjelenését.
    Új terv a Ki, kicsoda 2010? is…
    – A Ki, kicsoda 2004-es könyv után 2010-ben is jó lenne egy újabb seregszemlét tartani. Mert azokon kívül, akiket a média felkap, mondhatnám idiótákból farag híres embereket, van sok olyan emberünk, akik szívósan, keményen teszik a dolgukat. Ezeket az embereket meg kell becsülnünk. Ez a készülő könyv 3-4-szer terjedelmesebb lesz, mint a korábbi. És 2010-ben meg kell jelentetni ezt a vajdasági lexikont, enciklopédiát, mert a korábbitól számítva is kicserélődött az emberanyag. Sokan eltávoztak, helyettük fiatalok jelentek meg, akikről nem tudunk. Holott ők nagy tudásúak, jól felkészültek. Be kell emelni őket a köztudatba. Erdélyben, Magyarországon már megjelentek az ilyen lexikonok, és tennünk kell róla, hogy mi se kerüljünk lépéshátrányba

Király János