A BARÁTSÁG ÚTJAIN

    A banjalukai négy és annál több gyermekes családok egyesülete meghívására indultunk útnak családommal. Egy közös ismerősünk dr. Ana Gavrilovic közvetítésének köszönhetően szereztünk tudomást az ottani egyesület működéséről. A belgrádi egyetem professzora Banjalukában  is tanít és ő jelezte, hogy ott is alakult nagycsaládos egyesület.
    Bijeljinánál léptük át a boszniai határt és alig tettünk meg egy-két kilométert, amikor feltűntek az etnofalu épületei. Feleségem, internetes partnerének köszönhetően, tudott erről a létesítményről  és azonnal jelezte, jó lesz,  ha megnézzük. Valóban egy nem mindennapi kis település tárult elénk látnivalóival, különleges és érdekességszámba menő terméskőből falazott épületeivel. A táj-jelegű építmények között kis patak torkollik a tóba, amelyen csónakázni lehet, és amely körül kisvonat zakatol végig. Öt éves kislányunk ezt a lehetőséget nem hagyhatta ki, és nagy élményt jelentett neki a mozdonyvezető, és egyben jegykezelő bácsival való utazás.

    Az útjelző táblákat követve indultunk Banjaluka felé, de csakhamar rá kellett jönnünk, hogy  bizony nem a legrövidebb úton haladunk. Az időveszteséget tetőzte, hogy Derventa felé egy súlyos közlekedési baleset miatt leállt a forgalom. A sok teherautó között zuhogó esőben várakoztunk, amikor hatalmas csattanás hallatszott mögöttünk a sor végéről. Egy slepper vezetője későn vette észre a várakozó járműveket, a sebesség és a csúszós út miatt a fékezés nem volt elegendő, félrerántotta a kormányt, hogy az ütközést elkerülje. A túlsúlyos vontató felborult, a kerekek felül, a sofőrkabin alul, szerencsére komolyabb sérülés nem történt. Nem tudjuk, mennyit várakoztak a többi járművek, mert egy helybéli lakos útbaigazított bennünket, és mi egy kis kerülő úton visszajutottunk a helyes utunkra.
    Banjalukában Jovan Radovanović, az egyesület elnöke várt és elkalauzolt bennünket a Dragana névre keresztelt luxusszállóba. Nem kellett álomba ringatni bennünket, bár a másnapi rendezvény élénken foglalkoztatta a fantáziánkat. Az ikrek találkozója és az új helyiségek átadása fontos eseménynek ígérkezett. Látszott ez abból is, hogy a város polgármestere, a társadalmi tevékenységekkel megbízott vezetője, a szociális központ igazgatója, két televízió és három újság munkatársai is megjelentek. Ikrekkel és nagycsaládos szülőkkel népesedett be az emeletes házak között lévő kis játszótér és a 2 kis helyiségből álló székház. Házigazdáink örömét, igyekezetét  és mérhetetlen lelkesedését végig érezhettük. A vajdasági vendégek jelenlétét kiemelve számoltak be a televízióállomások és újságok a rendezvényről.

    A hivatalos megnyitó és találkozó után is maradtunk az egyesületben, ahol bemutattuk a Vajdasági Nagycsaládos Egyesületek Szövetsége tevékenységét és megbeszéltük a további együttműködésünk lehetőségeit. banjalukai vendéglátóink szeretnék, ha csatlakozhatnának az Európai Nagycsaládos Szövetséghez, a különböző regionális családszervezetekhez, és ha bilaterális együttműködésre kerülne sor a vajdasági egyesületekkel és szövetséggel. Mi a segítségünkről biztosítottuk és meghívtuk őket, hogy őszre látogassanak el Adára. Ezen az őszi találkozón szeretnénk együttműködési megállapodást aláírni és megbeszélni a jövő évi meg hosszabbtávú terveinket. A határ átjárhatósága, szervezeteink közötti hasonlóság és nyitottság lehetővé teszi a széleskörű együttműködést.
    A második estét a várostól nem messze lévő Slatina nevű kis faluban, az egyesület elnökének házában töltöttük. Igazi családi hangulatban, a fotóalbumok lapozgatásával, élményeink mesélésével telt el az este.
    Augusztus 6-án reggel még megkávéztunk a  banjalukai nagycsaládosok irodájában, utána pedig útnak indultunk Prijedor felé.
    Mindössze 50 kilométert kellett megtennünk és Zoran Veselinović, a prijedori Vöröskereszt titkára utasításait követve, könnyen megtaláltuk a székházat. Már nagyon vártak bennünket, hiszen több mint 16 éve nem találkoztak a két testvér-barát szervezet tagjai. A háborús események következtében feledésbe merült a régi kapcsolat. Most a mi kezdeményezésünkre sor került erre az újabb találkozásra. Régi barátokként, nagyon szívélyesen és barátságosan fogadtak bennünket a szervezet munkatársai. Megnéztük az épületet, megismerkedtünk a munkájukkal, beszéltünk az együttműködési lehetőségekről és közös ebéden vettünk részt. A délutáni pihenő után városnézés következett, amelyet egy kiadós eső zavart meg, de ennek ellenére jót sétáltunk a település legnevezetesebb utcáin. Másnap reggel egy kávé mellett beszéltük meg, hogy októberben Adára látogatnak a prijedoriak, és akkor együttműködési megállapodást írnak alá velünk, meg kidolgozzuk a jövő évi terveket. Megható és örömteli volt ez a látogatás, amely az együttműködés egy újabb tartalmas fejezetét nyitotta meg.
Prijedor után a dubicai átkelőn keresztül Horvátország felé vettük az irányt. Jasenovac mellett elhaladva az emlékműnél a második világháború szörnyűségeire emlékeztünk, utána Lipik, Pakrac és Daruvar következett.
    Slatina előtt 4 kilométerre, egy Sladojevo nevű kis faluban álltunk meg, pihenőre és sátorverésre alkalmas helyet kerestünk. Útitervünk szerint ugyanis egy éjszakát sátorban kellet töltenünk. Egy játszótérnél kötöttünk ki, ahol Szabrina lányom, szokásához híven, minden játékszert kipróbált. A templom és a paplak sem volt messze. A játszótéren fiatal lányoktól tudtam meg, hogy a pap csak misézni jár a faluba és a „zvonar”, azaz a harangozó rendezi a két épületet, meg a környékét. Rövid idő múltán meg is jelent az idős bácsi, Dávid nevű kisunokájával. Készségesen engedte, hogy belülről is megcsodáljam a kicsi, de tiszta és takaros templomot. Tette a dolgát, de közben beszélgetésre is jutott idő. Miután elmondtam neki, honnan jöttünk és merre tartunk, azon akadt fenn, hogy a 2 felnőtt, egy nagyobb és egy kisebb gyerek hogyan fér el a kis sátorban? Majd az anyu, meg a kislány az autóban alszanak – magyaráztam Laci bácsinak, mert így hívták az öreget, akiknek az anyja magyar volt ugyan, de a családban most már csak horvátul beszélnek.
    A vállamra tette a kezét, és azt javasolta, hogy elmegy, beszél a feleségével, ha az is egyezik, akkor esetleg náluk alhatunk. Az unoka velünk maradt, az öreg meg elment. Nem sok idő telt el és mosolyogva tért vissza. Mehetünk hozzájuk – mondta örömmel. Az autóba ült és mutatta az utat. Így ezt az estét a harangozó házában töltöttük. Beszélgettünk, vacsoráztunk és tovább fűztük a szót, jóízűen, mint akik régi ismerősök. Reggel reggeli nélkül nem engedtek bennünket tovább.
    Slatinától nem messze van Bakić, az a falucska, amely 600 lakosa közül az egyik a feleségem húga. Hozzájuk voltunk hivatalosak 2 napra, a búcsúra, azaz a „kirvajra”, ahogy ők arrafelé mondani szokták. Szombaton délután nyársra húztak 2 malacot, és lassú tűz mellett sütögettük. Közben a házigazda hozott 2 láda „Ožuljsko pivo” néven beszerezhető üdítőt, amelyet jól behűtetett. Estefelé már egészen jó volt a hangulat, olyannyira, hogy dalra is fakadtunk. Este 10 óra után kóstoltuk meg a frissen sült malacokat, amelyeknek isteni sós íze volt, és paradicsommal meg paprikával fogyasztva, alig tudtunk betelni vele.
    Másnap a báránysültet is meghozták, a faluban ünnepség, búcsú, körhinta, focimeccs és rengeteg vendég volt. Minden háznál több személyautó volt, az emberek a sátor, vagy a veranda alatt ettek, ittak, vigadoztak.
    Hétfőn délben indultunk haza. Nem siettünk, többször megálltunk. Lelkünkben megelégedettség, hiszen ilyen utunk régen nem volt. Akármerre is mentünk, barátokra leltünk, még ott is, ahol nem számítottunk rá. Kár, nagyon nagy kár, hogy szétesett az a gyönyörű szép és nagy ország.

Krizsán V. Vilmos