Tiszteletadás a mártír hősöknek

    Az adai temető nyugati kerítésénél álló (ideiglenesen áthelyezett) szabadságharcos-emlékműnél 2009. október 6-án egy maroknyi, tisztelettudó adai polgár, diákok, pártvezetők és önkormányzati kép¬viselők helyezték el a megemlékezés virágait az 1848/49-es forradalom és szabadságharc áldozatainak, elsősorban pedig az aradi tizenhárom vértanú tiszteletére.
    Az 1849-es győzedelmes tavaszi hadjárat után Görgey, valamint Bem József és Perczel Mór sikerei nyomán még a győzelemben bíztak. 1849. június elejéig az ország területéből csupán Temesvár és Arad, Gyulafehérvár vára, a megerősített titeli fennsík és az ország észak-nyugati sávja (Sopron, Pozsony és Trencsén környéke) volt osztrák kézen, az Erdélyi Érchegység pedig a román felkelők által megszállva. Éppen ezért kellett az 1848. december 2-án önmagát – törvénytelenül – osztrák császárnak és magyar királynak kinevező ifjú I. Ferenc Józsefnek I. Miklós orosz cárt (1825-1855) segítségül hívnia.
    A magyar honvédseregnek most már nemcsak a nálánál jobban felszerelt és nagyobb létszámú osztrák haderővel és a vele szövetséges román és szerb felkelőkkel – akik ellen sikeresen harcolt –, hanem az orosz uralkodó hatalmas hadserege ellen is fel kellett vennie a küzdelmet. A mintegy 200 ezer fős cári sereg, Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg, tábornagy parancsnoksága alatt 1849. június 15-én kezdte meg a benyomulást a Duklai-hágónál. Ettől kezdve a harc Dávid és Góliát küzdelmévé vált, amelynek ki¬menetele senki előtt nem lehetett kétséges…
    Kossuth számára nem maradt más hátra, csak a lemondás: augusztus 11-én Görgey Artúr vette át a polgári és katonai kormányzati hatalmat. Ez azonban csak arra volt elegendő, hogy a maradék honvédsereg főerői, Görgey vezetésével – mintegy 32 ezer ember, 144 löveg –, annyi dicsőséges győzelem zászlóvivői és végrehajtói Világosnál letegyék a fegyvert az oroszok előtt.
    Az osztrák Haynau táborszernagy, a „bresciai hiéna” senkinek sem kegyelmezett; Aradon, 1849. október 6-a hajnalán, a következő sor-rendben álltak sorsuk beteljesedése előtt a magyar tábornokok: golyó általi kivégzésre ítélték Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, és Schweidel Józsefet.
    Következtek az akasztásra ítéltek. Egy katona, de legfőképpen egy magas rangú tiszt vagy tábornok számára ez a legmegalázóbb halál-nem – ilyen kivégzési mód addig csupán elvetemült gonosztevőknek és hazaárulóknak járt. Poeltenberg Ernő, akit elsőként akasztották fel, bitófa alatt a következőket mondta: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!” Utána következett Török Ignác, Láhner György, Knézity Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, majd gróf Vécsey Károly. Mivel neki már nem volt kitől elbúcsúznia, megcsókolta a halott Damjanich kezét, s utoljára ő lépett a bitófa alá.
    Ezek a kivégzések olyan jogháborítóak, kegyetlenek és annyira bestiálisak voltak, hogy még az orosz cár is felháborodott rajtuk. A szentpétervári osztrák nagykövet az 1849. október 20-án küldött jelentésében a következőket írta I. Ferenc Józsefnek: „Személyes érzéseiben véli magát megsértve a cár”, hallván az aradi kivégzésekről…
    Ezekre a hősökre emlékeztek az adaiak is, emlékükre helyeztek virágokat az áldozatok adai emlékművének talapzatára.

„Szabadságharcunk letűnt napvilága,
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény,
Eszméiden nem győzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed’,
Fényeddel fényt hint késő századokra
A tizenhárom vértanú alakja.”

(Részlet Palágyi Lajos verséből)