Elsős lettem

    Tova szállt július, augusztus, az idén is mint mindig, eljött a szeptember. Eljött az ősz, és számtalan eseményt, feladatot, tartogat magában gonddal és örömmel. Az események közül mindenképpen az iskolaév kezdetét kell kiemelni. Az idén is, mint eddig minden évben, az első osztály is indult. Községünkben összesen 157 nebuló kezdte meg az életbe vágóan fontos feladat végrehajtását, mint az élet első komoly lépését, a tanulást.

    Az adai iskola központi részlegében három első osztály nyílik, köztük kettő magyar, egy szerb nyelven. A két magyar tagozaton összesen 41 diák tanul, a szerb nyelvű osztályban 18.
    A baraparti iskolarészlegben további egy magyar osztály nyílik 23 diákkal, akárcsak Törökfaluban, ahol 17 elsős kezdi meg tanulmányait, Völgyparton pedig 6. A moholi általános iskolában egy-egy osztály nyílik magyar és szerb nyelven. A magyarul tanuló elsősök 29-en, a szerb nyelvűek pedig 22-en vannak.
    Az adai iskola igazgatója röviden összegezte az elsősök indulását, és elmondta, hogy ebben az évben 107 kisdiák indult, míg az iskolát 102 diák fejezte be, ami azt jelenti, hogy 5 gyerekkel több indult. Viszont ami visszaesést jelenti, az az, hogy tavaly az iskolának összesen 821 tanulója volt, az idén ez a szám 791, ami pontosan 30 tanulóval kevesebb. Hogy ez a tendencia jó-e vagy nem kielégítő, abba most nem bocsátkoznák bele, ez a szakemberek elemzésének eredménye kell, hogy legyen. Mindenesetre bízni kell abban, hogy a mai érett generáció, és talán a következő is, gondoskodni fog arról, hogy minél több elsőst írassunk be az iskolába.
    Ha a gyerekekről beszélek, egyéni benyomásaimat mondhatom el, hisz én is részt vettem az elsősök fogadásán a központi iskolában. A látvány – nekem – lenyűgöző volt: egy-két gyerek kivételével öröm sugárzott még a kicsit megszeppent arcokról is, de a nagy többségről leolvasható volt, hogy kíváncsian várták az elkövetkező percek kihívásait, a feladatokat, úgy tűnt, tudatában vannak azzal, hová is indultak. Öröm volt látni vidám-gondterhelt arcukat, amikor a tanító néni átvette őket a szülőktől, és vezette be az osztályba. Nagy többségük tudta hol van, mibe kezd, tudta, hogy ezután legfőképp a tanulás az életük legjelentősebb célja, hogy ez az élet rendje, és mindez az arcukon is látszott.
    Ám a szülőkről, az óvónőkről sem szabad megfeledkezni, akik sokszor fáradtságot nem ismerve, szívvel-lélekkel készítették fel az emberpalántákat erre a hosszú útra, arra az útra mait tudásnak nevezünk. A szülőknek minden tisztelet, az óvó néniknek köszönet.
    Úgyszintén méltó figyelmet érdemel a Magyar Nemzeti Tanács és az önkormányzat nemes gesztusa, melyek minden magyar anyanyelvű elsős kisdiáknak gazdag csomagot biztosítottak a szükséges tanszerekkel ellátva (a tankönyveket kivéve). Ez jelentős anyagi segítségnek bizonyul a szülők számára.