Évforduló

    Kibontottam egy tábla finom csokoládét, a gépemhez ültem és ünnepelek. Míg nyújtózkodva ébredeznek a boldogsághormonok, zsibong bennem a jóérzés, mert két éve barátkozunk, itt a Körkép oldalain. Valaki azt ígérte, nem is olyan régen – ha olvassa, ez alkalommal is jóindulatom küldöm –, hogy benne leszek a Körképben, a helyi újságban! Kedves Uram, elkésett! Már gondolom, rég mélyebb nyomot hagytam e két év alatt, – amit éppen most ünnepelek egy tábla csokival és egy tömeg felébredt boldogsághormon társaságában, minden kedves olvasó tudatában – mint, amit bárki is meg tudna változtatni. De azért köszönöm….
    Az ünnepi hangulat tiszteletére egy elektronikus levelet szeretnék megosztani, amelyet nemrégen kaptam, valakitől, akinek véleménye számít és kimondhatatlanul jólesett. Íme a levél:
    „Szia!
    Na, mindegy!
    Úgy sem tudlak eléggé megdicsérni, mindazért, ami tőled, érkezve lelkemet „leigázta” ( foglyul ejtette, elgyengítette, megsimogatva megölelte….)
    Csodálatos írások. Talán így sorba olvasva még inkább, mint várakozva a következő megjelenés pillanatára. Mindegyik mély érzéssel teli „önfeltárás,” kitárulkozás.
    A „Kedves Évák”  – egy antifeminista nő „tetemrehívása”. Ez egy érték – meglátás, amely azt igyekszik (szerintem) bizonyítani, hogy a nőnek nagyobb (mérhetetlen) az értéke, mint a feministának, és nem biztos, hogy az emancipáció a cél, ami egy nő előtt kellene, hogy lebegjen. Röviden: a nő – legyen nő!
    Az „Örökség…. – legtöbb, ami adható a jövő generációjának egy anyától.
A „Megengedett kilengések” – nekem titok! Egy különleges, édesen kesernyés ízű élettöredék. De, szép.
    A „Béke” – egy meghökkentő, kívülállónak rémisztő történet. Hiszen a háború(k)  „csak” körülöttünk játszódott, sokunkat személyesen nem érintett (!?). A vége béke, ami a vég kezdete (volt). Végre?! Nehéz megmondani. Későn!? (Tárgytalan.)
    A „Papírrepülő” – hihetetlen érzelmi háromszög. Háromszög – egy emberen belül. Megadatott és elvétetett. Így ez is hozzájárult ahhoz, hogy ember legyél. Bár élőben soha nem látni téged ennyire léleknek! Talán mert ritkán látlak!?
    A „Csöndes magány” – nézz a szemembe, és olvasd ki! Díszítsd magad szavakkal, érzésekkel, érzelmekkel, hogy a „palást” ne érhessen lelkedhez. „Ti ketten” szóval és kimondatlan szavakkal feldíszítve egymást, értéket adva a Létnek és a Mostnak, amely útravalóul szolgál majd annak, akit majd mint palást ölel a magány. Ez is egy, amiről „nem szabad” beszélni.
    A „Találkozás” – vérfagyasztó. Mint egy hétköznapi horror. Egy félelem kíváncsiság-öröme, vagy egy öröm kíváncsi félelme, ami beleszorult, és mégis kiömlött egy gyerek lelkéből. A közeli idegen, aki megmagyarázhatatlan távolságból, lélek-közelbe férkőzhetetlenül „Én”–t teremtett, egy csodálatos kislány alakjában. Bár csapodárként élt, biztos hatalmas hiányérzet ülte meg alkalmanként lelkét, amiről neki sem volt szabad beszélnie.
    És így áll össze a kép. Így áll össze az élet. A Te életed. Puzzle-ként. Melyet bízom, most már MOST- ként tudsz megélni. Jelen lenni a létben, és átadni nekünk „apró kockáit” a lelkednek.
    Köszönöm!
    Már tudod: csodálatos vagy! Szeretettel n.v.k.”
    Hát ezzel a hozzám érkezett levéllel ünnepelek, és még hajtom szét lelkem vásznát, miközben szakadnak fel illatok, hangok, törnek elő érzések, repülnek emlékek, reped és hasad az anyag, hangot adva fájdalmának, melyeket megosztva veletek, csak intek! Figyeljetek oda! Hálával legyetek rossznak – jónak. Az élet szépít, okosít és bátorít, és eljuthatsz oda, ahol már csak a pillanatnak van súlya. És abban a perc töredékében is, amikor valaki „ismervén engem” azt hiszi, a Körképben megjelenítve nevem…. akkor annak az újságnak értéke van! És nekem egy pillanat kellett, hogy átértékeljem például ezt a két évet, ezt a lehetőséget! Az utolsó kocka csoki mellett, ünnepelve ezt az eredményes időszakot, remélve még legalább húsz év közös jövőt, elégedetten mosolygok. Mert lehetsz valaki a világban! Nagy a világ, és mindig lelhetsz új helyet, ahol elhitetheted nem létező értékeidet, ideig – óráig, de otthon nyerve „helyet”, szülővárosodban és házadban lelve boldogságra, lehetsz csak igazán győztes!
    Én nem újból és elölről szeretném kezdeni, nem másképpen, mert egy év befejeződött és kezdődik az új, én folytatni akarom – mert leszámítva, hogy irodalmilag van-e értéke írásaimnak – sok szép élményben volt részem, köszönve a helyi újságnak, a munkatársaknak és az olvasóknak. Nekem ez elég. Nekem ez a valami, ez az öröm. Köszönöm-ként azt kívánom mindenkinek, amit magamnak, hogy a jövőben is egészségben teljesítsük terveinket!

Pergel Zsaklina