Vagy meglepődünk vagy nem

    Lehet hogy írásom elolvasása után lesz aki azt mondja, egy helyi újság a helyi eseményekkel foglalkozzon, de hogy hogyan éljük meg mindennapjainkat, nagyon kis részben dől el itt helyben. Mondhatnánk azt is hogy életünk alakulását a „fent” hozott döntések határozzák meg, legyenek azok jók vagy rosszak. A világban zajló eseményekről is naponta beszélünk, mert azok hatásai előbb vagy utóbb, kevésbé vagy nagyban, de mindenhova eljutnak.
    Többségünk ettől az évtől sem vár csodát, de az első két hónap eseményei mégis hoztak meglepetést. Áremelkedések, sztrájkok, sztrájkokkal való fenyegetőzések, miniszterek távozása – felmentése, és még sorolhatnám tovább, amelyek mind-mind kihatással lesznek az elkövetkező időszakra. Olvashatunk kormányátalakításról, minisztériumok összevonásáról, nélkülözhetetlen reformokról, és ez mind szükséges, csak azt nem értem, de azt hiszem nem én vagyok egyedül, hogy miért kell mindig bevárni az utolsó pillanatot? Mindig akkor kezdünk el cselekedni amikor már ég a ház.
    A híreket olvasva megállapíthatjuk hogy forrongó világban élünk. A tőlünk távol eső események mint például az arab világon végig söprő népharag következményeitől is tartanunk kell, mert téves volt az a hiedelem is hogy a gazdasági világválság ránk nem lesz hatással, a következményeit mégis a mai napig érezzük. Szánalmas, ettől enyhébb jelzőt nehéz találni, amikor halljuk hogy ezeknek az arab országoknak a vezetői 30-40 éves hatalombirtoklás után most akarják a néppel elhitetni, hogy reformokhoz akarnak kezdeni. Addig jó, mint például a szomszédos Magyarországon, ahol az állam vesz vissza onnan és azoktól, ahol és akinek nagyon sok van.
    Visszatérve szűkebb hazánkba, nap mint nap elhangzik hogy a kormány mindent megtesz az Európai Uniós követelményeknek, hogy minél előbb elnyerjük az uniós tagjelölti státust. Törvények születnek, de a legtöbb halandó ember ezekből csak kettőt ismer. Az egyik, hogy a dohányosokat kiűzték az utcára, és most láthatunk az intézmények előtt fagyoskodó kávézó alkalmazottakat, esetleg cigarettával sétáló pedagógusokat. Egy a dohányosoknak kijelölt helység, sokkal méltóbb és emberibb lett volna. A másik törvény a közlekedésbiztonságáról szól, amely többek között kötelezte a kocsi tulajdonosokat hogy szerezzék be a 2500 dináros elsősegély-nyújtó táskát, a 2000 dináros hóláncot, stb. Bár csak ezeken múlna és az ehhez hasonló törvényektől függne az Európa uniós csatlakozásunk, mert az ilyen törvényeket a legegyszerűbb megalkotni.
    A következő hír hallatán nem csak meglepődtem, hanem szinte le is döbbentem. Romániában, amely már évek óta az EU tagja, egy közvélemény-kutatás alkalmával kiderült hogy a lakosság 60 százaléka úgy véli, a kommunista diktatúrában jobban élt mint ma. Szerintük nem az ideológiával volt a baj, hanem, hogy nem jól alkalmazták. Azon már egyáltalán nem lepődtem meg, hogy egy hazai közvélemény-kutatás eredménye az lett, hogy az emberek több mint 80 százaléka azt vallja, hogy Tito Jugoszláviájában volt a legkönnyebb az élet. Pedig ha visszaemlékezünk a húsz évvel ezelőtti rendszerváltásokra, az örömmámorra, amely végigsöpört a keleti szocialista országokban, akkor az ilyen hírek nagyon elgondolkodtatóak. Mi ebben is különbözünk a többi szocialista országtól, mert  míg ott a rendszereket váltották, addig nálunk a „rendet” váltották fel háborúkra. Mindezekből az következik, hogy a legjobb ha egy-egy hír hallatán nem lepődünk meg és nem idegeskedünk, mert a megoldások kulcsa és az események irányítása nem a mi kezünkben van.

Gecse István