LEHETŐSÉG

    Kis közösség tagjaként írom ezeket a sorokat. Törzskönyvezett adai vagyok. Soha sehol máshol nem éltem. Itt van az otthonom, ezek az emberek a „családom”. Nekem mindig „jó” volt itt. Szeretem a Tiszát, ezt a darab kék eget a város felett. Szeretem az itt élő embereket, nekem fontos az ember és minden tisztelet mellett a természet iránt – engem mindig a tett, a gondolat,a  lélek és az érzés vett le lábról.
    Fiatalon minden egyszerű volt, az álmok megvalósíthatóknak tűntek, akkor határok nem léteztek ..., azután pedig a nagybetűs élet másképpen akarta. Itt „rekedtem”, és nehéz évek következtek. Sokszor rám szakadt az ég. És mindig ez a közösség segített át a bajon... Be kell vallanom, nem mindig a jóindulatával. De hát így van ez a kisvárosokban, ha a kialakult normákat nem tartjuk be, és nem igazodunk – mindenáron –  vagy nem volt akkora szerencsénk, hogy igazodhassunk...mindenáron..., akkor ... néha prédává válunk, és felfalnak , vagy csak belénk marnak.
    És tudom, mint minden, az én írásaim is különféle véleményeket szülnek, de én tisztelettel elfogadom ezt a lehetőséget, hogy szólhatok ..., például azokhoz, akikhez egyébként nem szólhatok, és jó vagy rossz példaként áldozom fel magamat azok előtt, akik nem ismernek, vagy félreismernek. Ezért szoktam magamról, gondolataimról és véleményemről írni. Nem hiszem, hanem meggyőződésem és tudom – minden kimondott, leírt szónak értéke és értelme van, és ezzel a tudattal bátran vágok bele ebbe a kalandba, remélve, hogy nem a témákat és a szavakat, inkább a mondanivalót és a tanúságot pontozzák majd az olvasók. 
    Élő példaként szolgálva magam állítom, hogy egymásra utalva élünk. Mindenki mindenkit ismerősének tekinthet, és soha nem tudjuk, kire leszünk rászorulva, akár egy jó szó vagy egy mosoly erejéig,  mégis..., sűrűn  a döbbenet  mély gondolkodásba ejt..., és kérdem: miért kell annyi energiát, időt és fantáziát belefektetni és szinte szakmai szintre emelni azt az elfoglaltságot, aminek keretein belül azon dolgozgatnak, hogy ki, mit csinál. Elképesztő a munkájuk eredménye, és azon tűnődöm: ezt a befektetett erőt vajon kitől – mitől kapják?! Vajon ki ruházza fel egyes embereket ezzel a feladattal és joggal, hogy sorsokról döntsenek..., emberi életeket boncoljanak és pecsételjenek meg.  
    Optimista vagyok, víg kedélyű és stabil idegállapotú ember, és mulatok ezeken a meséken. Mert mi adai emberek találékonyak és szorgalmasak vagyunk, nekünk nincs lehetetlen, és ezekben az ínséges években, amikor szegényes a szórakozási lehetőség községünkben, volontőr munkával ezt a problémát is megoldjuk. Szórakoztatjuk a nagyközönséget azzal, hogy emberekről – szépen fogalmazok – mesélünk. Szegény szereplőknek egy ideig fogalmuk sincs, hogy róluk szól a „darab”, csak mikor már a „gratulációk” érkeznek. Így ingyen -  színház nélkül, olvasás nélkül, mozi nélkül – drámákat, komédiákat és trillereket élvezhet  végig a „falu”. A rendező csapat – természetesen valamilyen hiteles tények  alapján – elindítja a történetet, és hihetetlen gyorsasággal pörgetik a dolgokat, szájról-szájra száll a mese, mindenki eufóriában van és   tapsol a tömeg!  Adán nem lehet unatkozni!
    Otthon tanultaknak köszönve, mosolyogva és egy kis egészséges iróniával csak annyi időt szánok erre a témára, amennyi ehhez az íráshoz kell. Ezúttal pedig a „rendezőknek” sok szerencsét az új „darabokhoz”, csak áldozatválasztáskor figyeljenek oda az emberek méltóságára, a társadalmi és szociális helyzetére, a családi állapotára..., mert... a rendezőből is  könnyen lehet szereplő.
    Nevén nevezve a dolgot, engem is sokszor pont a pletyka segített elérni a célig. Megmutatom! Bebizonyítom! Azért is!  Úgy, hogy: a pohár félig tele van – ez a lényeg! Nincs is ezzel semmi gond ... És én akkor is szeretem Adát, szeretem az embereket, akik itt élnek, nekik köszönhetem azt, hogy vagyok „valaki”. Mindenkit elfogadok olyannak amilyen, mert mindenki értékes egyén, nem ítélkezem, nem csodálkozom, nem szólok..., mert minden nap újat hoz és nem tudni mi vár ránk.
    Szeretettel és őszinteséggel osztottam meg a gondolataimat az olvasókkal és még a jóindulatukat sem várom el, ha nekem mérföldkövek szakadnak le a lelkemről – már megérte! És az okos mondás szerint mindegy mit beszélnek az ember háta mögött, csak az a lényeg, hogy elhallgassanak, ha visszafordul.