Fiatalok írják

Egzotikus országban jártam

    Egy szép tavaszi napon végre eljött az idő, hogy elballagjak a nyolcadik osztályból. Reggel amint felkeltem a fodrász felé vettem az irányt. Amikor hazaértem a szüleim az ajtóban állva vártak egy borítékkal a kezükben, és így szóltak:
    – Tessék drága egyetlen lányunk, ezt neked szántuk e különleges nap alkalmából.
    Tüstént kinyitottam az ajándékot, és potyogni kezdtek a könnyeim, mivel egy Kubába szóló utazásról szóló papírok voltak. Ettől szebbet nem is kívánhattam volna, mivel mindig is ez volt az álmom.
    Pontban június 15-én reggel hét órakor indultunk a Budapesti repülőtérre, és 10-kor már fel is szálltunk. Az út kb. 12,5 óráig tartott, nagyon kellemesnek találtuk. Havannában a Hotel Parque Central nevezetű 5 csillagos szállodában sem ért bennünket csalódás, ez a luxushotel kombinálja a spanyol koloniális stílus eleganciáját a modern szolgáltatásokkal és körülményekkel. Számos híres épület veszi körül, többek közt a Capitolo és az ismert Garcia Lorca Színház, amely a kiváló balettelőadásairól híres. Egy szó mint száz, ez igazán lenyűgöző hely.
    Most kicsit mesélek inkább az országról is. Az egykori spanyol gyarmat ma a legnépesebb karibi ország, egyben a világ egyik utolsó szocialista berendezésű állama. Függetlenségét ténylegesen 1902. május 20-án vívta ki magának. A Karib-tenger északi szigete, keletről az Atlanti-óceán, nyugatról a Mexikói-öböl, délről pedig a Karib-tenger mossa partjait. Tehát sziget, és közel van az Amerikai Egyesült Államok déli részéhez, Floridához.
    Második nap frissen ébredtünk és ismerkedtünk az Ó- és Újhavanna legfőbb nevezetességeivel. Ide tartoznak: Katedrális tér, Plaza de Armas, Elnöki Palota, Kapitólium, Forradalom tér és végül a Havannai egyetem. A helyi étteremben ebédeltünk, de ha már itt tartunk, írok pár sort a rendkívül változatos konyháról. A kubai gasztronómia a spanyol és az afrikai konyha keveréke, és leginkább a helyi alapanyagokat használják. A rizs, kukorica, bab, jukka, sertéshús és a trópusi gyümölcsök (banán, mangó, kókusz, papaya) elengedhetetlen kellékei a jó helyi konyhának. Egy tipikus ételük az ajico (amit mi is megkóstoltunk), ami leginkább a mi gulyáslevesünkhöz hasonlítható. Állítólag 1868 óta szerepel a menükínálatukban, és a lényege, hogy az alapanyagokat megfelelő sorrendbe kell a lábasba tenni. Ugyanakkor a fekete bab rizzsel, a csirke rizzsel (arroz con pollo) és a picadillo, ami darált marhahúsból és rizsből készül szintén híres az országban. Ezek mellett a levesek is igen népszerűek. A vegyes zöldségből készült szárazleves alapanyaga a sokféle trópusi burgonyaféle, gyökér és gumós növények.
    Amint közeledett az este egyre forróbb lett a hangulat, a keskeny utcákban a táncosok salsát jártak, miközben a kubai szivarok füstjében egy szívélyes legény, aki igen csak szép volt, nem cáfolta meg a vendégszeretetükről szóló históriákat, egy mojitóra hívott meg. Persze egy ilyen ajánlatot bűn lett volna visszautasítani és ezért igent mondtam. Koktélozás közben mesélte el, hogy mi is van benne: fél pohárnyi tördelt jég, fehér rum, cukor, citromlé, mentalevél és szóda. Természetesen nemcsak alkoholos italokból van bő kínálat, érdemes megkóstolni a guarapot, amely a cukornád szűrt levéből készül. Ez a rabszolgák találmánya volt. A maltas cukrozott frissítő ital, szintén alkohol nélkül, és végül a jugo a legfinomabb rostos üdítők közé sorolható,
    Amint az esti hangulat kezdett a tetőfokára jutni, a Tropicana Showt is meglátogattuk. Ez egy látványos táncrevü a karibi pálmakertben, az egyik legnívósabb esti szórakozás. Több mint 200 válogatott kubai szépség és táncos előadásában. 24 órakor véget ért, de a műsor után lehetőségünk volt a színpadon a táncosokkal bulizni.
    A harmadik nap reggelén gyönyörű időnk volt. A sziget nyugati részére indultunk a Pinar del Rio tartományba, ahol a világ legnagyobb dohányát termő ültetvények zöldellenek. Havannából azonban külön kaland volt kijutni. Tábla nincs, és úgy tűnik, hogy még a rendőr sem autózik sokat, meg senki sem ad egyértelmű felvilágosítást. A bérautó üzemanyagszintje azonban vészesen sekély, de az első kúton, amit találtunk, nincs „gazolina especial”. Két órás kavargás után végre megtankolva indulhattunk, mivel a kétségbeesett kézzel-lábbal-spanyolul feltett kérdésünkre egy idősebb úr tudott válaszolni. Így keveredtünk ki valami autópályának hívott képződményre. A pályán érezhető volt, hogy az átlag fizetésekből nem telik benzinre, mert csak elvétve volt jármű. Útközben hirtelen kiugrott elénk egy srác, akinek lerobbant a kocsija, és megkérdezte, hogy elvinnénk-e a szervizbe. Mivel olvastuk, hogy Kubában a stopposokat, pl. az állami autóknak kötelező felvenni, és sokaknak ez az egyetlen közlekedési forma, így felvettük Pedrót. Ő egy dohánytelepen dolgozik, és útközben kis előadást tartott az út menti mangó és eukaliptuszerdőkről. Az egyik kis falu előtt megláttuk Pedro főnökét, aki a telep vezetője. Pedro hálából megmutatta az ültetvényt. Érdekes földeken jártunk és tetszett nekünk, az autó is jól bírta. Végig követtük a szivar útját a magtól, a szivarig. A dohányról nyolcszor szüretelnek. A levél alja illatos, teteje erős. A külső takaró levélnek szánt növényt zöld színű hálókkal védik. Mire szivar lesz 135 kézi műveletet végeznek rajta, 1,5 évig. A cigiben a levél erezete is benne van, ami a nikotin 95%-át adja. Ezért egészségesebb szivarozni – mondja barátunk.
    Jókedvűen indultunk Vinales fele, ahol amikor elénk tárult a csodálatos, mesebeli látvány, az állunk is leesett. Vinales-völgyet 1999-ben az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította.
    Röviden ennyit írnék a legemlékezetesebb élményekről. Remélem egy kis ízelítőt kaptak az olvasók. S végül a kubai közmondás „Gyönyörű nő, gyönyörű nyugtalanság”.

Nikolić Vanda 8.b.
Cseh Károly Általános Iskola