Teológiai gondolatok
Isten, a nevelő

    Európa és a jelen civilizáció kultúrája csak a kinyilatkoztatott zsidó-keresztény hit alapján érthető meg.
    Az ószövetségi nevelés hit-alapja három ponton nyugodott: Isten a Teremtő, a Szabadító és a Szövetség Istene.
    A teremtéstörténet egyik legfontosabb pedagógiai tapasztalata: az ember Istené, vagyis az ember legközelebbi ”hozzátartozója” Isten. A Biblia legelső oldala tehát nem egy fejlődéstörténettel vagy ki tudja milyen világ-keletkezés elméletével foglalkozik, hanem a gyökereket érinti: Isten az élő és élettelen dolgokat  „akarta és lettek”. Minden Istennek köszönheti létét. A teremtéstörténet tehát magáról Istenről szól.
    Az ember teremtésének Isten egy egész napot szán, saját keze munkájával alkotja meg, „lelkét leheli bele”. Olyan mélységes kifejezése ez az Isten-ember kapcsolatnak, amelyre nem tudnánk különbet találni.
    A teremtés egyben hívás: Isten keresi az emberrel való párbeszédet. Az embert kereső Isten („Ádám, hol vagy? ”) jelzi, hogy nem mellékes kapcsolatról van szó, amely csak addig tartott, amíg az ember „elkészült”, hanem, hogy Istennek személyes gondja van rá: tudni akarja, hogy „hol van”, a helyén van-e, azon a méltóságon tartja-e az életét, amelyre Ő helyezte?
    Isten nevelésének második nagy eseménye a kivonulás, az Egyiptomból való szabadulás. Itt is Isten kezdeményez: az az Isten, aki kiválasztotta népét, ott van Egyiptomban. ”Utoléri” Mózest  a pusztában és felszólítja őt  a zsidó nép Egyiptomból való kivezetésére. Az a tény, hogy Mózes elfogadja Isten felszólítását, valójában Isten határtalan szeretetének a jele, de azt is megmutatja, hogy mit jelent a megtérés. Egy döbbenetes küzdelem kezdődik meg ugyanis Mózes hitének megtisztulásáért: Mózes személyében – mint mindannyiunkban – jelen van  a fáraó, jelen van Egyiptom: a hatalmaskodás, a makacs gőg, az élő Istenben való hitetlenség. A zsidó nép negyven éves vándorlásának üzenete: nem elegendő a fizikai kivándorlás, hanem az ember bensőjéből kell kidobni minden mocskot, istentelenséget, bálványimádást. Meg kell tanulni ” meghalni” és „újjászületni”. Ez a szabadulás hosszú, egy életen át tartó folyamat. Az út pedig – amelyen haladni kell – maga az Isten.
    Isten megszabadította népét és, hogy ez a szabadság biztos legyen, a Sínai hegyen szövetséget kötött vele. A szövetség Isten hűségére épül, de megköveteli a másik fél alázatosságát és hűségét is. A megadott törvény az élet forrásává, a szövetség pedig az ember szívébe felírt kötelékké válik. Csak rajtunk múlik, megtartjuk-e őket.