EGY VISZONTAGSÁGOS TÉLI TISZAI ÁTKELÉS

    A múlt év augusztusi számában, mint szabóval foglalkozott velem a Körkép. Ebben a cikkben azt nyilatkoztam, hogy 62 évi szabóságom és 55 éves vásárra járásom alatt sok eseményben volt részem. Ebből egyet, egy viszontagságos téli tiszai átkelést, most le is írok.
    A hatvanas évek elején, egy februári, szombati napon a vasárnapi, tordai piacra igyekeztünk. Mi, a három árus és egy sofőr, aki a pótkocsis traktort vezette, lementünk a Tiszapartra. Sokan várakoztak már ott: gyalogosok, kerékpárosok, és végül megérkezett egy nagy szlovén kamion is. A Tisza vize, mint télen szokott lenni, be volt fagyva. A kompnak a jégbe vágtak utat, ahol közlekedett ide, oda. Ám a Tiszán áradás következett be, és a komptól lefelé már lezajlott a jég, de fölfelé még szilárdan állt. De jelezték, hogy a felső Tisza-mentén erősen árad a folyó. Repedezik a jég, a jégtáblák egymásra csúsznak, köztük feltör a víz, majd oda is fagy. Így volt ahol a megrepedéstől és az újra fagyástól a Tisza jege néhol már a másfél méteres vastagságot is elérte.
    Öt óra körül a komp átjött értünk a bánáti oldalról, de lehet, hogy csak azért, mert vagy 60-70 munkás is várakozott, hogy a Bácskából hazamehessen Bánátba. Ez az átkelés nagyon veszélyesnek látszott, mert a jégzajlás bármelyik pillanatban bekövetkezhetett volna.
    Mikor berakodták a kompot, és az megtelt az utasokkal, olyan sűrű köd ereszkedett le, mintha tejben lettünk volna, nem láttuk egymást. Az egyik révész mondta is, hogy várjunk egy kicsit, de a másik meg azt tanácsolta, induljunk el minél előbb, mert ez a köd reggelig úgysem száll föl, a jégzajlás pedig bármikor megindulhat.

Jégtáblák között evickél a komp a Tisza közepén

    Azért rövid útbaigazítást kaptunk, hogy kinek mi lenne a teendője, ha útközben megindulna a jég. Mondták, hogy a zajlás óriási recsegéssel-ropogással szokott indulni. Ha ez bekövetkezik, vesse magát mindenki a padlóra, mert valószínűleg a kompkötél is elszakad, és az ottlévőket agyonüti. Utána meg már mindenkinek gyorsan talpra kell állni, mert eljön a cselekvés ideje. Én és még két társam majd megragadjuk a csáklyát (ami kétágú, villaszerű vas volt, egy hosszú farúdra erősítve – három darab volt belőle), nekivetjük e jégtábláknak és igyekszünk majd őket távoltartani a komptól, nehogy a jég megsértse a komp oldalát.
    A két szlovén, akik markos fiatalemberek voltak, a szivattyúhoz kaptak beosztást. A révészek kiválasztottak két olyan embert, akik tudnak is, és bírnak is a nagy csónakban evezni, hogy majd a kompot a bánáti oldal felé húzzák, ha kell! Aki meg odafér a kompkötélhez, az azt húzza. Akkoriban még kézzel, a kukák segítségével húzták a kompot. Akinek nem jutott kuka, az puszta kézzel húzta a kötelet!
    Így olyan utasításokat kaptunk, akár egy halálhajó legénysége, de – sajnos – erre a kiképzésre szükség is lett! Beérhettünk vagy egy harmadrészt a Tiszán, óriási recsegéssel bekövetkezett a legrosszabb: a jégzajlás! Mindenki a padlóra vágta magát, de nem a kompkötél szakadt el, hanem csak az a lánc, ami a csigát erősítette a kompkötélhez. Utána mindenki rögtön talpra is állt és tette, amit feladatul kapott. Nyomkodtuk is mi a csáklyákkal a jeget, de a komp oldala csak úgy recsegett az egymásra torlódó jégtábláktól!
    Akik akkor ott voltunk, mindnyájan tudtuk, hogy a komp menthetetlen, és előbb, utóbb el fog süllyedni. De mikor? A kilátás a túlélésre nagyon kevés volt. Én közben arra lettem figyelmes, hogy nem hallatszik a vízpumpa kattogása. Odasiettem és láttam, hogy két szlovén csak térdel és imádkozik. Rájuk förmedtem, hogy pumpázzák a vizet, mire ők megkérdezték tőlem, hogy én nem szoktam imádkozni? – Dehogynem! – mondtam, de most a kötelesség mást diktál! Fogjanak gyorsam a pumpázáshoz, mert ha a komp megtelik vízzel, biztosan elsüllyedünk! Erre teljes erőből nekifogtak a pumpázáshoz, én meg mondtam nekik, hogy munka közben is lehet imádkozni.
    Így valahogy a Tisza kétharmad részén átjutottunk és ott már gyengébb lett a jég zajlása. Nálunk ugyanis a Tisza sodrása olyan, hogy a víz a bácskai részt mossa, a bánáti oldalt pedig rakja. A jég mindinkább a bácskai oldalra terelődött át, mi pedig vagy két kilométerrel lejjebb partot értünk a bánáti oldalon. Közben a túloldalon megérkezett a révészek váltása is, ám ők nem tudtak segíteni, csak kiabáltak, és ahogy sodort bennünket lefelé a víz, ők úgy kísértek bennünket a parton.
    Ahogy a parthoz sodródtunk, ott már kaptunk is tőlük segítséget. Bedobálták hozzánk azokat a köteleket, amikkel az emberek kocsikon a fát hordták. Mi ezeket a köteleket a komp karfájához erősítgettük, ők meg a másik végét a parton a fák derekára tekerték. Azonban a nyolc kötélből öt elszakadt, mert nem tudtuk őket egyformán megfeszíteni, de három azért megfogta a kompot.
    Az utasok több mint felét a partra segítettük, ami nem volt egyszerű, mert a part legalább másfél méter magas volt. A váltásra érkezett révészek hoztak aztán egy 300 méteres kompkötelet, aminek egyik végét a komphoz erősítették, a másik végét pedig egy fához kötötték. Ekkor harangoztak Adán este 7 órát. Mi öt órakor indultunk, így tehát az emlékezetes kálváriánk két óra hosszat tartott. A szlovének rendíthetetlenül pumpálták a vizet a kompból, mi pedig, ahányan csak hozzáfértünk a kötélhez, húztuk a partról felfelé a kompot. A két révész a csáklyákkal tartotta távol a parttól a kompot, nehogy megfenekeljen. Amikor a kötél végéhez értünk, a kompkötelet újra előrébb vitték, egy fához erősítették és a húzás kezdődött elölről, míg csak a kompjáráshoz nem értünk. Ide azonban már nem tudtuk felhúzni, mert a komp közben megfeneklett, és csak egy arasznyira volt ki a vízből. Mégis sikerült belőle kimenni.  Először csak maga a traktor ment ki, aztán kötéllel kihúzta a pótkocsit, majd ehhez kötötték a kamiont, és aki csak a kamion hátuljához fért, tolta. Természetesen a kamion motorja is dolgozott.
    Éjfél után egy órakor kezdtük a kipakolást, három órára befejeztük, de addigra már a komp is teljesen elült. Ekkor bementünk a csárdába, ahol a sebesültek kezeit jól bepálinkáztuk, bekötöztük és mindenki ment a maga dolgára. Mi a tordai piacra.
    Amikor vasárnap délután visszaértünk, az adai oldalon volt már családunk minden tagja, hisz valamilyen formában értesültek a történtekről. Ekkor egy újabb kálvária következett: átkelni a csónakkal a zajló jégtáblák között. A zajlás olyan erős volt, hogy a jégtáblák egymást érték. A traktor az áruval és a traktoristával még odaát maradt. Kénytelen volt megvárni a jégzajlás végét. Ekkor ugyanis se a zentai, se a becsei híd még nem volt kész.
    Mi szerencsésen elértük az adai partot, de addig nem mentünk el, amíg a révészek vissza nem értek a bánáti oldalra. Pedig ha össze is ütköztek volna egy jégtáblával, segíteni nem tudtunk volna, de olyan lelkiismereti dolog volt, hogy megvárjuk és integessünk nekik, amikor átértek.
    Ezen a viszontagságos utunkon nagyon sok tapasztalatot szereztem. Láttam, hogy az emberek bajban mekkora tisztelettel voltak egymás iránt. Segítettek egymásnak, vigasztalták a gyengébb idegzetűeket. Nem tudom, hogy ez mért csak bajban van így? Azt is láttam, hogy nemcsak a két szlovén imádkozott, hanem a többiek is. Meggyőződtem arról is. Hogy mikor a jégzajlás bekövetkezett, minden ember hívővé vált! Máig sem tudom megérteni, miért kell egy tragédiának bekövetkeznie ahhoz, hogy az ember tökéletessé váljon?

    Helyreigazítás: Többen jelezték, hogy a januári számunkban A ritkán látott torony című írásban említett Szent István-napi vihar nem 1968-ban, hanem tíz évvel korábban, 1958-ban volt. Igazuk van. Köszönjük az észrevételt!