Béla bátyám gyerekkori ismerősöm. Meg a fogadott apja, Józsi bácsi és anyja Julis néni is. Már óvodáskorom vasárnapjait is úgy idézem fel, hogy a második misén a templomban állunk, a pap már áldásra emeli a kezét, a nyitott templomajtón pedig kintről behallatszik Józsi bácsi harsány rikkantása: Magyar Szó,… Magyar Szó!
    A Szentháromság szobor tövében lévő vaskerítésnél álltak a barma papírral átkötött újságkötegek, és Józsi bácsi, meg Julis néni árulták az újságot. A miséről kitóduló rengeteg ember sorban állt: majdnem mindegyikük vett újságot, mert nem lehetett meg a ház a vasárnapi Magyar Szó nélkül! Józsi bácsi rikkantása meg még ma is a fülemben cseng. Az ércesen, kissé magasabb tónusokban zengő, áthatoló hang rendre beleszólt a templomi imádságba, és – elhallatszott egészen a Tiszáig!

1953-ban újságot árul Ada központjában, a Szentháromság szobornál

    Most, 2009. februárjában, amikor becsöngettem Párducz Béla, az adai Gatyaszár utca jobb szárában lévő házába, akkurátusan kizárta a nagykaput, kijött, rám nézett nagy szemével és csak akkor hasított elméjébe a felismerés, hogy ki is ez a téli sapkába, öltözékbe bebugyolált alak, amikor mondtam, hogy én vagyok a Király János… Menten belémkarolt és már mondta is:
    – Úgy tíz napja készülök felhívni a Magyar Szót, hogy küldjenek ki hozzám egy újságírót, írná meg újfent életem történetét, mert sok, nagyon sok új dolog történt velünk, mióta nyugdíjba vonultunk! Most meg itt vagy te! Mintha a Teremtő meghallgatta volna a kérésemet! – lelkendezett Béla.
    Ilyen bensőséges bevezető után a kérdezz-felelek párbeszéd már olyan könnyen folyt, mint a háborítatlan patak.
    – Én lényegében Borivoj vagyok, édesanyám pedig Marija Matić, a Párducz József és Júlia örökbe fogadtak. Borivojból Béla lettem és Józsi tatát meg Julis mamát tekintem szüleimnek. Feleségem Dobrotka Piroska, két fiunk van: Párducz Oszkár és Párducz László, aki nőgyógyász főorvos a magyarországi, gyulai kórházban. Neki két fia van – a mi unokáink: Párducz László Béla és Párducz Levente László!
    Tovább?
    – 1880-ban nagyapám Párducz Vince Budapesten bérelt újságárus-helyet és az akkori, Trianon előtti lapokat árulta. A háború idején pedig a lutrin megnyerte a főnyereményt, és amikor hazajött – mert rendszeresen járt haza – az itteni Filléres Bank igazgatója rábeszélte, rakná be oda a pénzét, – a háború után majd kamatostul visszakapja. Mondanom sem kell, az ország is, a pénz is elveszett. Maradt a lapterjesztés, és 1928-ban Vince tata a fiát, Józsefet kivette a géplakatos szakmából, hogy segédkezzen a lapterjesztésben. Akkortájt a szabadkai Napló volt menő újság.

Jutalomátvétel a Magyar Szónál (Forum)

    Én 1939-ben kapcsolódtam be az újságosságba. Emlékszem, a Délvidék felszabadulása alatt Kelemen Andrásnak, a Gunarasba vittem a Pesti Hírlapot. Mikor átadtam neki, megfogta a karom, magához húzott és azt mondta: – Ha a saroknál valaki megkérdezi, milyen újságot hoztál, mondd azt, hogy a Függetlenséget és a Magyar Futárt!
    Aprónak tűnő epizódok színezik ki az életet…
    – Emlékszem, 1944. december 28-án öt példány Szabad Vajdaság érkezett Adára (Szabad Vajdaság néven jelent meg 1944. december 24-én a Magyar Szó közvetlen elődje, és az újság e név alatt jelent meg egészen 1945. szeptember 27-ig, amikor felvette a Magyar Szó nevet). Katonai futár hozta kocsin. Kelemen Mátyás, a katonaügyosztály akkori vezetője piros behívóval hívatta Párducz Józsefet, de mivel neki tüdőgyulladása volt, maga helyett engem küldött. Akkor 16 éves voltam. Matyi bácsi azt mondta nekem, hogy egy Szabad Vajdaságot vigyek a Liptáknak, egyet a Picmilinderbe Puhaláknak, egyet a Tobánba, meg egyet a Mária telepre, azaz a Macedóniába…
    Később, amikor a Szabad Vajdaságból Magyar Szó lett, 80-100 darabot adtunk el belőle naponta. Zentára kellett átmenni érte, lóval, kocsival, kerékpárral vagy gyalog.
    Amikor rendeződött a Magyar Szó helyzete, vasúton, a postakocsi hozta a vasútállomásra, onnan hoztuk a központba, és közben beadtuk az előfizetőkhöz is. 1969-ig dolgoztunk utcai lapárusként, utána Adán megnyílt a Lapterjesztő osztály kirendeltsége, amit 1987-ig én vezettem. Tőlem a kirendeltség vezetését fiam, Oszkár vette át. Amikor azonban a lapterjesztő osztályt megszüntették, a Štampa nevű kirendeltséget már nem vette át.

A különkiadású Magyar Szó a Párducz-dinasztia nemzedékeiről

    Munka közben tanult is…
    – Az új Jugoszláviában beiratkoztam az adai vegyesgimnáziumba. Tanáraim közül kedves emlékek fűznek Hajnal Józsefhez, Beba tanárnőhöz, Vass Pálhoz. Kisérettségiztünk és a 80 jelöltből csak 12-ten vizsgáztunk le (Bakos Pali, Sterbik Pál borbé, Kovács óbecsei állomásfőnök stb.). A Hajnal tanár utána megkérdezte: – No, Béla, most már hova mész tovább? Mire én: – Megyek vissza újságárusnak!
    Egy alkalommal meg a Magyar Szó szerkesztősége élőújságot tartott Adán, a színházteremben. Az újságírók engem is felhívtak a színpadra, és azt firtatták, hogyan, mi módon lehetne növelni Adán az eladást? – Hát, majd írom én az újságot, és terjesszék Önök!
    Mondanom sem kell, mekkora derültséget keltett ez a bemondásom! Ugyanez történt akkor is, amikor Adankó Kálmán után Ágoston András vette át a városelnöki posztot. Behívattak és kérdezték, hogyan lehetne növelni Adán az eladott újságok példányszámát. Nekik is azt mondtam, hogy majd írom én, maguk meg terjesszék (ezt a poént ma is el lehetne sütni)!

A DOKTOR ÚR VONZÓDIK ADÁHOZ

    Béla és Piroska fia, László ismert nőgyógyász-főorvos Gyulán. Szakmai avatottságáról nekem az a pazar műsorfüzet is tanúskodik, ami a 2008. november 13-25-ig Gyulán megtartott Magyar család- és Nővédelmi Tudományos Társaság 33. Kongresszusát kísérte, és amelyik szervezőbizottsági elnöke nem más, mint dr. Párducz László volt. A füzet címoldalán pedig egy szép családi fénykép, amelyen az adai Párducz-család látható. Megható.

Három Párducz-nemzedék: Béla (nagyapa), László (a doktor) és László Béla

    Az említett Magyar Szó – Különkiadást is László készítette. Benne van a maga lírai vallomása is szülőföldjéről, Adáról. Befejezésül  ebből idézek:
    „A Fiaimnak megmutatom a házat, ahol nevelkedtem, elmesélem, hogy ezek voltak az utcák, ahol jártam házról házra: újságot hordva. A házunkban őrzöm a gyermekkorom és részbeni ifjúságom háztábláját. A többi, mi körülötte volt, lassan törmelékké és porrá válik. Befedi az őspor. Az élet. Újságot árulni hidegben, esőben, melegben nem volt más, mint megtanultam egy érzést, vagy erőt, amit küzdelemnek hívnak.
    … Hiányzik, nagyon hiányzik: a kőkemény valóság. A templom és az én elhagyott falum: a föld, ahol valaha születtem. Nem beszélek róla, de mindig gondolok rá, ezt nem lehet elfeledni. Mint ahogy a neveket, azokat a bizonyos neveket sem:
    Szabó, Dobrotka, Farkas tanítók, Volford, Dobrotka szabó, Virincsik pálinkafőző, Mihalek borbé, Izsáki autószerelő, Papp Sanyi bácsi szódás, 47-es házszám, Kókai tanító, Józsvai Lázár, Szügyi, Nikola, Puskás, Tajti kocsma, Tóni pék, Németh, 97., Pergel, Sztázi asztalos, Hordós, Géczi, Wéber, Pintér, Brindza.
    Ezek nem mások, mint Nevek, amelyek belém vésődtek, az elmémbe, az életembe.
    Most meghajolok előttük, köszönöm nekik azt, amit adtak nekem, köszönöm a hitet, azokat a lépéseket, amikre megtanítottak, amit alkalmaztam, bármikor, bármiben, az életben, amikor mentem és megyek. Ezek a nevek tanították meg nekem, hogy semmi sem lehetetlen.”

Piroska mama és az unokák Béla tata 78. szülinapján  a tűzijátékos tortával

Király János