Másképp gondolkodók

    Akarva, akaratlanul is nap, mint nap hallunk híreket a gazdasági válságról, és következményeiről. A községi szakszervezetben hallottuk, hogy a válság immár községünkben is jelen van, ugyanis több tucatnyi ember maradt munka nélkül, vagy került kényszerszabadságra. A szakszervezeti elnök arra kéri a dolgozókat, attól függetlenül, hogy a szakszervezet tagjai vagy sem, ha a munkahelyükön gyanús irományt akarnak aláíratni velük, ne tegyék meg, előbb kérjenek tanácsot a szakszervezetben, ahol mindenkinek szívesen segítenek. Ha jobban belegondolunk, egyvalamire mégis jó ez a gazdasági világválság, minden rosszat rá lehet majd fogni, a tehetetlenségtől kezdve a rossz gazdasági intézkedésekig.
    Sajnos, akárhogy is egyensúlyozunk, azon a bizonyos lejtőn csak nem lehet megállni. 1990 óta, hol gyorsabban, hol lassabban, de tovább csúszunk lefelé.
Amit pozitívként könyvelhetünk el politikusaink számlájára az az, hogy egyre kevésbé hangoztatják, melyik évben lehet országunk az Európa unió tagja. Nem csoda, mert aki belenéz a szerbiai parlament üléseinek felvételeibe, az tovább nem táplál illúziókat, és ha még figyelembe vesszük azt a tényt is, amelyet nemrégen hallottunk az egyik képviselőtől, hogy még legalább 100 ezer oldalnyi jogszabályt kell elfogadni az európai csatlakozás érdekében, nyugodtan kimondhatjuk, az idősebb korosztály már nem fog azzal dicsekedni, hogy Európa uniós országban él.
    Ugyanúgy hallhatjuk, hogy a privatizáció is lassan befejeződik. Községünkben a privatizáció eredménye nem hozott mást, mint a több évtizede jól működő és gazdálkodó társadalmi vállalatok szétzilálását és tönkretételét. Ebből adódóan elmondhatjuk, ha azt akarjuk, hogy a még jól működő társadalmi munkaszervezetek tönkremenjenek, nem kell mást tenni, csak privatizálni kell őket.

Egy kép az adai Potisje fénykorából

    Ha tizenegynéhány évvel ezelőtt a dolgozók tudták volna, mivel jár a rendszerváltás és a privatizáció, tűzzel-vassal védték volna meg azt, amit több évtizedes becsületes munkával építettek fel. Mi már nem, de bízom benne, hogy gyermekeink egyszer, nem ma, nem holnap, de egyszer megtudják, kik ezek az emberek, honnan jöttek és vették a bátorságot, hogy mindazt, amit szüleink majd négy évtizedes munkával elértek, azt ők néhány év leforgása alatt megsemmisítsék. Ki így, ki úgy értékeli az elmúlt éveket és eredményeket. A fent leírtak is csak egy vélemény a sok közül, de mivel mindig voltak, vannak és lesznek is eltérő vélemények, ugyanúgy lesznek MÁSKÉPP GONDOLKODÓK IS.
    Mivel a politikát és a törvényeket nem itt írják, mi csak szemlélőik és általában szenvedőik vagyunk, ezért a mi emberünket jobban érdekelnék az őt érintő közvetlen kérdések. Hajlamosak vagyunk csak a nagy dolgokról beszélni, a kisebb dolgokon átsiklunk, pedig sokan szeretnének választ kapni például arra, hogy épülnek-e új parkolók a rendőrségnél, munkaelosztónál, az iskolánál, a V. Karadzić utcában (a mozi utcájćban), az egészségháznál és a piacnál. Mi lesz a buszállomás sorsa, mikor újítják fel a járdát a Községháza és a Posta között. Mikor nyílik meg a nyilvános WC, és tűnik el a templom udvarából. Miért szűnt meg a szemészet Adán, és kell Zentára utazni? Sorolhatnám tovább, mert még nagyon sok kérdés hangozna el, csak ha lenne hol és kiktől megkérdezni.

Gecse István