MENNYBŐL AZ ANGYAL

    Az advent, az gyönyörű. Várjuk a csodát. Tülekedik falu, város. Ki-ki szokása szerint vállalja a hétköznapokon, a bronz, ezüst vagy arany jelzővel fényesített vasárnapokon a tolongást, ám kevés európai embert nem ragad magával a karácsonyi készülődés, bevásárlás. Finom falatok, ajándékok ígérkeznek, békés, pihentető együttlét. Jön a szeretet, a család ünnepe: a karácsony.
    Megszületett a Gyermek, hirdeti a keresztény világ. Sorra gyúlnak a gyertyák az adventi koszorún, sokasodnak a fények. Minden emberben kimondva-kimondatlanul benne él, hogy boldog akar lenni. Az ember boldogságra vágyik, és tudattalanja mélyén örök életre, örök boldogságra. Minden vallás és hagyomány ujjongva köszönti a fényt. A római szaturnáliák, a keresztény karácsony, a zsidó purim egyaránt a fényt ünnepli.

A szeretet jelképe: Mária és a Gyermek

    És a karácsonyi csillag fényében ránk mosolyog a bűneinket megváltó gyermek, a halhatatlanság ígérete. Egyetlenegy, eleve veszendő életünk, halhatatlanságunk hordozói gyermekeink, unokáink. Ők viszik tovább génjeinket, folytatják olyan rövidre szabott földi életünket.
    Valamennyi mitológiában a fény az élet, a sötétség pedig a halál, a reménytelenség szimbóluma. Ez a magyarázata, hogy közvetve-közvetlenül minden energiánkat a Napból nyerjük. Éltető központi csillagunk nélkül minden élet kipusztulna a Földön. Ezért is emelte számos ősi vallás isteni rangra a Napot.
    A karácsony igazi szépsége, hogy egyszerre ünnepli a fényt, földi életünk éltetőjét, a Gyermeket, halhatatlanságunk ígéretét és hordozóját. Mi tehet boldogabbá embert, mint az élet folytatásának reménye?
    Ezért kulcsolódik össze vágyakozva a férfi és a nő, majd az anya és a gyermek teste szüntelenül, újra meg újra, abban az érzésben, amely minden vágy koronája: a szeretetben.
    Az ember ruháját, cipőjét, lelkét belepi a por, a vándor életére ráül a szürkeség. Az utas lelkének és testének egyaránt szüksége van megállóhelyekre, ahol összeszedheti magát, ahol megtisztulhat, s erőt gyűjthet a következő szakaszhoz.
    Emberlétünk útjának nélkülözhetetlen állomása az ünnep. A karácsony. Nélküle kiszárad a szív, s a megszokás monotóniája robottá alacsonyít bennünket. Az ünnep: menedékház, kikötő, tankolóhely, lélegeztetőkészülék, napfénykúra, ugródeszka a jövőbe.
    Az ünnep az ember védekezése az arcmosó krémek ellen, az egyenruhába bújtatott hétköznapi élet ellen. Az ünnep az embert, a személyt őrzi, az arcunkra vigyáz. Bárhogy is nehezedik ránk a beton rémuralma, a technikai civilizáció összes „áldása”, kinőnek alóla az ünnep zöld fűszálai, hogy őrizzék a reményt: van még esély az emberhez méltó életre. Minden ünnepnek – akár világi, akár egyházi – olyan tartalma van, amely vallási jelentést hordoz: megállítja az időt és hódol előtte.
    Manapság a karácsony egyre inkább kifakul saját formájából, mondanivalójából. A mostani „fogyasztói változat” szerint inkább kötelezettség. A fogyasztói társadalom tárgyi dömpingje csökkenti az örömöt. Lassanként elveszítjük az ünnep varázsát. A vásárlás, az öltözködés, az élvezetek hajszolása kerül előtérbe, és az, hogy mindenből sok legyen. Hogy fogyasztani tudjunk. Pedig a karácsony arról szól, hogy örüljön az ember a fénynek, Jézus születésének, hogy szeretet adjon és kapjon.
    A népszavazáson láttuk, hogy a „jól adminisztrált” századfordulói ember is kiűzetett a Paradicsomból. Zömmel frigid vagy szívében nehezen melegülő lénnyé vált. Az érzelem hangjaira botfülű, az öröm fényére rövidlátó. Rendszerint anyagias, haszonelvű, a pénzben és a vagyontárgyakban keres biztonságot. Ilyen adottságokkal kényszerül aztán adni karácsonykor – amihez szűkmarkú, és kapni – amihez bizalmatlan. Örvendezni csak fáradt, görcsös mosolyokkal erőltetetten képes.
    Legyünk velük megértők és elnézőek, akkor nem keveredhetünk bele rosszkedvük hálójába
    Fel hát a nagy örömre! A karácsonyi, éjféli harangszó reményről, boldogságról próbál hírt adni. Reménykedjünk. Talán jövőre több emberhez eljut a hír: újfent megszületett a Gyermek, a Megváltó.

K. J.