BÚCSÚ A FÁKTÓL

    A tiszai strand és a sátortábor felett csend honol ezen a késő őszi, sétára kellemes napon. Néha egy-egy madárfütty hallatszik az erdőből, vagy éppen egy elhaladó motorcsónak zaja töri meg a csendet a víz felett. A vén nyárfák, fűzfák lehullatták levelüket, téli álomra készülődnek, de még így is töretlenül, szilárdan állnak ott, tisztelettel nézünk fel rájuk. Megszoktuk és megszerettük őket, hisz annyi szép emlék fűződik egy-egy fához, a környezetéhez, ahol már gyermekkorunk óta szelíd lombjai alatt a kellemes hűvösben sok időt töltöttünk el. Együtt nőttünk fel velük, magunkénak éreztük őket, szerettük a jelenlétüket. Különös varázst adtak az egész tájnak, minden fának volt valami tulajdonsága, mintha tudatosan, az emberrel együtt érezve alakította volna ki. Mindjárt az út mellet ott volt egymás tőszomszédságában az a három bámulatos nyárfa, olyan benyomást keltettek mintha testvérek lennének, együtt nőttek fel. Vagy egy kicsit távolabb, az a hatalmas törzsű, matuzsálem-korúnak tűnő fűzfa, amely meghatározója a tájnak, hisz a körülötte lévő „öregek” is a gyermekei lehetnének. Tovább haladva, újabb fűzfa vált szinte jelképpé az egész strandon. Törzse kidomborodott, odúk keletkeztek benne, de dacolva az elmúlással, minden évben új köntösben mutatta meg magát, még akkor is amikor nagybeteg volt Még távolabb, nyárfák és fűzfák nagy családjai váltották egymást. Minden természetszeretőnek volt közöttük kedvence, ahova lejárt, ahol dús lombja alatt töltötte el szabad idejét, ott pihente ki napi, heti fáradalmait.

Fairtás előtt...

    Szerettük ezeket a fákat, hisz értelemszerűen a miénk voltak, ami olyan természetes, mint az, hogy élünk. Velünk együtt éltek ők is.
    Ám az idő vasfoga, a betegség nem kímél sem embert, sem állatot, esetünkben a kedvelt fájainkat sem. Bármennyire is szerettük őket, a kór őket is kikezdte, a természet azon törvénye értelmében, hogy minden véges. Az ő életük is lassan a végéhez közeledett, noha minden tavasszal újra bizonyítani igyekeztek kizöldülő lombjaikkal, hogy még jól vagyunk, itt vagyunk. Nem túl régen azonban, a nyár közepén egy orkán erejű viharnak már ők sem tudtak ellenállni, sokan közülük megadták magukat. A vihar könnyen elbánt velük, ágaikat tördelte, derékban tépte ketté őket, életveszélyessé váltak környezetükre. Elérkezett az idő, hogy gyógyítani kellene a sebeket, de a természet viszonyulása ebben az esetben merőben más, mint a többi élőlény esetében. Egy megsérült kezet, lábat még meggyógyíthatunk, de egy letört ágat, kettétört törzset soha többé nem lehet helyreállítani. Eljött tehát az a pillanat, amikor meg kellett válni tőlük, búcsút kellet mondani neki, mert helyettük újak követelik az életteret…

...és után a tiszai strandon

    Mégis, amikor azon a késő őszi napon a vízpart csendjét a motoros fűrészek fülsiketítő zaja törte meg, amikor a kedvenc fáink recsegve-ropogva élettelenül terültek el a földön – valami – valami megmagyarázhatatlan szomorúság, sajnálat és düh keveréke szorította el az ember szívét. Szomorúság, mert örökre eltávoztak a kedvencek, üres, sivár tájat hagyva maguk mögött; sajnálat, mert többé nem élvezhetjük hűs árnyékukat; düh, mert nem tehettünk ellene semmit.
    Aki tavaszra, vagy akár most is, lesétál a Tisza partjára, nem látja már azt a megszokott, szelíd tájat, ami oly vonzóvá tette a strandot. Helyette kopár, visszataszító, idegen környezet várja. Talán unokáink élvezhetik majd újra a füzek, a nyárfák hűvösét.