LIV. ZÖLD LEVÉL – 2004. DECEMBER
S.O.S.

    December, január és február minden év legkeményebb hónapja a velünk együtt telelő madarak és emlős (kis)állataink számára, így nekünk, embereknek, egyre növekvő felelőssége, hogy – természetes élőhelyük zsugorodása, pusztítása miatt – segítsünk nekik a nehéz időszak átvészelésében.
    A velünk telelő legismertebb, védett énekesmadarak a cinege, a tengelice (stiglic),a vörösbegy, a fekete- és az énekesrigó, idelátogató vendégként pedig a léprigó, a fenyőrigó, a süvöltő, a csíz, a kenderike és a zsezse. A legkeményebb zimankó idején szintén téli vendég a csonttollú madár, a fenyőpinty valamint a vetési varjak nagy csapatai, amelyek legnagyobb része északi vendég és szintén védelem alatt állnak, csakúgy, mint minden ragadozó madarunk. Az aggasztóan ritkuló (szigorúan védett!) kékvércsék ugyanis nem tudnak saját fészket rakni, hanem az elhagyott varjúfészkekben költenek!

A közismert rikkantó hangú tarkaharkály

    Csapataikba gyakran vegyülnek a közeli rokonaiknak számító csókák. A hollók inkább egymásközt társalognak télvíz idején is. Gyakorta látogatják, és – úgy tűnik – mintha vigasztalnák az állatkertbe zárt fajtatársukat. De akkor még nem is szóltunk a templomok kertjének fenyőfáit, és sok egyéb környékbeli fát ellepő, északi fülesbaglyokról, uráli baglyokról, az itteni verebekről, a balkáni gerlékről, a harkályokról, a szajkókról, a zöld küllőkről, amelyek felcsattanó hangja, kopogása-dobolása a lehangoló téli napok üde, reménykeltő színfoltja.
    A vízimadarak pedig, mint amilyenek a vadkacsák, a szárcsák, vagy az átvonuló, néha áttelelő kis- és nagylilikek, vetési ludak, vörösnyakú ludak, bütykös hattyúk nyitott vizeinket veszik birtokba. Ezek a madarak azonban állandó veszélyben vannak, hisz a közelmúltban nálunk is erdők, mocsarak, lápok, gólyahíres vadvizek, fasorok tűntek el nyomtalanul, hogy helyet adjanak a szántóföldeknek, parkoknak, sporttelepeknek…
    Ez talán így is van rendjén, ez a fejlődés útja, az az út, amelyen tovább kell haladnunk. Az ember azonban nem lenne ember, ha nem igyekezne a nagy technikai vívmányok korában is megőrizni a természetet a maga ősi eredetiségében. Megőrizni az állatokat és növényeket, amelyek nélkül – valljuk be őszintén – a legragyogóbb technikai feltételek között is sivár lenne az életünk.
    Nemzetközi egyezmények születtek például a madárvédelem érdekében, és rezervátumok, nemzeti parkok létesülnek, hogy megőrizzék a tájak eredeti arculatát, élővilágukat, állatokat és növényeket egyaránt. És közben miről szólnak a hírek? Nagyüzemi madárpusztításról, madárfogásról. Az elpusztított, százezres nagyságrendű madártömeget hűtőkocsikban, kamionokban határokon keresztül csempészik nagy üzemekbe, gyárakba és vendéglőkbe, hogy mint pástétom, vagy madárnyelvkonzerv ínyencek asztalát gazdagítsa.
    Pástétom fülemüléből???
    Konzerv pacsirtából???
    S mindez a huszonegyedik században. Hihetetlennek tűnik, de sajnos, igaz. A konyhatulajdonosok és a pástétomüzemek jól fizetnek, kiszolgálóik, szállítóik pedig a busás haszon reményében vagy csábításában mindent kockáztatnak. Ha az emberek azonban egy szép napon nem rendelnének többet áruikból, ha a vendéglősöknek nyakára rohadna a sok madárpástétom, bezzeg megváltozna a helyzet. Hoppon maradnának a szállítók!
    Addig, míg ez nem következik be, örüljünk madarainknak, vigyázzunk rájuk úgy, hogy ültessünk bokrokat, létesítsünk burgyingokat, és alkalmas helyekre tegyünk ki nekik téli eleséget.

Király János