LXIX. ZÖLD LEVÉL

A szárnyasvilág proletárja: a veréb

    Egész évben, hónapról-hónapra, minden nap velünk van a legközönségesebb madarunk, a veréb. Három fajtája van, a házi, a mezei és a berki veréb. Az első kettő nálunk is honos, és ők a mi legjobb ismerőseink. A nagyságát, színét hasonlít­gatni nem kell, mert úgyis mindig a szemünk előtt van. Né­pies nevei még a pirip, csuli, csuri, bazsar.
    A veréb a szárnyasvilág igazi proletárja, legismertebb, legközönségesebb tagja. El­terjedt egész Európában és Ázsia jó részé­ben, de Afrika északi részein is otthonos, sőt betelepítve Észak-Amerikában, Auszt­ráliában és Új-Zélandon is elszaporodott.

Mezei verebek

    „Mindenütt hol házak, falak vannak s a közelben kertek, gabonaföldek terülnek el, néha kellemetlen sokaságban tanyázik s folytonos csiripelésével, kihívó magavise­letével az utcai gyerek figyelmét csak úgy magára vonja, mint azét is, ki minden egyébre gondol, csak madarakra nem. Egész éven át hűségesen kitart lakásaink környé­kén, akaratlanul is lépten-nyomon beléje botlunk az udvaron, kertben, szemétdom­bon, háztetőn, utcán, mezőn stb… írja róluk Chernel István, majd így folytatja: Alig olvadt el a hó, az első melegebb napsugarak fellobbantják bennük a szerelem szik­ráját; hangos csiripelések, elkeseredett veszekedések – mi­közben a vetélytársak gyakorta a földre hullanak – hirdetik a párszerzés idejét. Fészküket többnyire jó magasan, hol valami hasadékba, falilyukba, padlásgerendázat vagy a házak ékít­ményeinek rései közé s egyéb helyekre rakják, néha azonban megszorulva, szabadon, fákra is fészkelnek. Hogy a molnár­fecske fészkeit is szeretik lefoglalni, eléggé ismeretes; bitorlá­sát a kicsüngő szalmaszálak szokták elárulni. Néha egy-egy fán több pár, sőt alkalmas helyeken – különösen házak, nád- és szalmafödelében – valóságos telepekben szaporít. Arány­talan nagy fészke szalmából, tollakból, szőrökből, cérnából, pamutból, kócból s mindenféle lim-lomból összehordott me­leg tákolmány. Fészekalja 5–6 tojásból szokott állni, melyek rendes alakúak, fehér alapon szürkés és vörösbarnás foltocs­kákkal behintettek; általában meglehetősen változók.”
    Az utóbbi évtizedekben a házi vere­bünket (Passer domesticus) kiszorította a mezei veréb (Passer montanus), ame­lyik valamivel szelídebb, kisebb, töréke­nyebb, csende­sebb a házi verébnél, de az életmódjuk szinte teljesen azonos.
    Népszerűsége és tulajdonságai sok példabeszédet teremtettek, mint például: Veréb van a süvege alatt, Szemtelen, mint a veréb, A verebek is róla csiripel­nek, Nem fél a veréb a kőből faragott botos embertől, Emlegetik a verebek, Jobb ma egy veréb, mint holnap egy tú­zok, Ha a verebek a kazalra szoktak, a láz sem verheti le őket, Más köleséről veri a verebet, Azé a veréb, aki meg­csípi.
    Régente a gabonaföldeket igencsak ká­rosították, a kalászokat letördelték, a ké­véket megdézsmálták. Nem csoda hát, hogy – a legenda sze­rint – a tót ember így só­hajtott fel aranykalásszal ékes Alföl­dünkön: „Boldog zország tót zország, nincs ott veréb!”, mire persze a magyar ember sem maradt a felelettel adós:
    „De búza sincs ám!”
    Mintha csak ez a mondás is „verébtempóból” született volna…