LÁTOGATÓBAN A DOBROTKA TANÁRHÁZASPÁRNÁL

    Jeles, tekintélyes pedagóguscsaládként ismerik őket Adán, hiszen a Dobrotka házaspár, Ottó és Etelka, akik ma már békés nyugdíjas éveiket élik, az 1950-es évek elejétől az 1980-as évek derekáig szorgalmasan oktatták földrajzra és matematikára az adai diákok ezreit (többek között e sorok íróját is).
    Dobrotka Ottó tanár úr, vagy ahogy akkor szólítottuk, tanár néptárs 1927 február 10-én született Adán, egy szerény földműves család elsőszülött gyermekeként. Később még négy lánytestvérével Irénkével, Piroskával, Veronikával és Ilonkával karöltve odaadóan segítettek a szülőknek a háztáji mezőgazdasági munkák végzésében.

    A tanár úr, aki nemrég lépett 80-ik életévébe, szívesen idézi fel a múltat, és mint egykor a katedrán, igényes pontossággal beszélgetünk a régmúltról.
    - Hogyan indult életpályája? Milyen volt gyermekkora? – kérdezem tőle.
    - Adán fejeztem az elemi iskola hat osztályát, majd polgári iskolába mentem, de ezt már magánúton végeztem, ahol apácák tanítottak bennünket igen szigorú rezsim alatt. A tudásvágy, az új utáni szomjam egy pillanatig sem lankadt így Zentára iratkoztam gimnáziumba, ahol tulajdonképpen már alapoztam a jövőmet, és tudtam, tovább fogok tanulni. Emlékszem néhány jeles tanáromra, dr. Szeli Istvánra, Guelminó Jánosra és még sok-sok neves professzorra, akik a háborús idők és viszontagságok ellenére, odaadóan nevelték a jövő generációját. 1949-ben iratkoztam be az újvidéki főiskolára, ahol történelem és földrajz szakon szereztem tanári oklevelet. 1951-ben a még friss diplomámmal rögtön sikerült munkát kapnom a padéi elemi iskolában. Tanítottam, okítottam a bánáti kis nebulókat és elmondhatom, hogy nagyon szép hat évet töltöttem el, annál is inkább, mivel itt ismerkedtem meg feleségemmel, Etelkával. - meséli lelkesen.
    Etelka tanárnő, az egyébként mindig szerény, de hivatásához méltó modorával, ma is készséges beszélgetőtársnak bizonyul. Kedélyesen cseveg, és szinte látszik rajta, most újból átéli a múltat, amikor mesélhet gyermekkoráról, diákéveiről és munkájáról:

    - 1928 március 28-án, egy Magyarcsernyéhez közeli kis faluban, Tóbán láttam meg a napvilágot egy földműves család negyedik gyermekeként. A faluban végeztem el az elemi iskola hat osztályát, de kitűnő tanuló lévén nem elégedtem meg ezzel a tudással, többre vágytam. A történelem azonban közbeszólt, a falut 1941-ben megszállták a németek, és érződött már a háború szele, ekkor a helyi katolikus plébános néhány arra érdemes diák részére magántanítást szervezett. Latint, magyart, zenét, matematikát és biológiát tanultunk, és hogy az itt megszerzett tudás ne vesszen kárba, az akkori Petrovgrádban (Nagybecskereken) sikeresen levizsgáztam, majd a kikindai Főgimnáziumban folytattam tanulmányaimat. A háború többször is megszakította az iskolák működését és sajnos tizenkét társammal együtt ismét kihívás előtt álltunk, egy magánháznál régi tanáraink segítségével folytattuk tovább a tanulást. 1948-ban érettségiztem a becskereki magyar tannyelvű vegyes főgimnáziumban.
    Ekkor már nem volt kétség, tudtam, hogy mit akarok, és elvégeztem az újvidéki pedagógiai főiskola matematika–fizika szakát. Az oklevél megszerzése után én is Padéra kerültem, és ott dolgoztam az iskolában férjemmel együtt.
    - Mikor kerültek Adára? – érdeklődöm kíváncsian.
    - 1956-ban házasodtunk össze, akkor még mindketten Padén dolgoztunk – folytatja Ottó tanár úr, - majd az első adandó alkalommal, azaz 1957-ben Adára költöztünk, és azonnal az adai Cseh Károly Általános Iskolában kezdtünk dolgozni. Én földrajzot, kedves feleségem pedig matematikát tanított hosszú–hosszú éveken keresztül. Összetartó, nagyszerű munkaközösségbe csöppentünk, ahol kitűnő kollégák és kolleginák társaságában dolgoztunk, mint például Hajnal József, Ferdinándi Ibolya, Riđički Vidosava, Vass tanár úr, Csonka tanárnő, Beba tanárnő, a Vuji ć , a Koncsik, a Szabó, a Girizd tanár házaspárok és még sorolhatnánk. Sajnos közülük már többen nincsenek az élők sorában, de emléküket velünk együtt sok adai diák tisztelettel megőrizte.
    - Harminc éven keresztül sok–sok generációt, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy háromezertől is több diákot tanítottunk pályafutásunk alatt kisebb nagyobb sikerekkel – emlékezik vissza egykori jeles diákjaikra Etelka tanárnő. - Van közöttük orvos, kutató, jogász, tanár, zenész, tudományos munkás, politikus, újságíró, biológus, mérnök …., és természetesen a szélrózsa minden irányában. Csak néhány nevet említek: Dr. Szabó Sándor, Dr. Mészáros Antal, Dr. Farkas Emil, Ágoston András, Hajnal Erzsébet, Dr. Tajti Tibor (Zita lányuk férje), Gregorić Török Enikő, Dr. Prekajski Niveska, Riđički Mirjana, Dr. Molnár Csikós László, Nagy Györgyi, Kelemen Márta, Gyüre István, Eszes Valéria, Balog Hodik Mária és még sorolhatnánk a végtelenségig.
    - Meséljenek még a családjukról, az unokákról! – kérem őket
    Látom, hogy valamikori tanáraim szemében most nem mindennapi fény csillan, és mintha már alig várták volna, hogy erről is beszélhessenek, örömmel mutatják be a családot.

A Dobrotka házaspár az unkokákkal:
Ágnes, Tamás, Szabolcs, Sarolta és Katinka

    - Fiunk, Ottó az adai IBA vállalat vezérigazgatója, felesége Mária az adai Cseh Károly iskola magyartanárnője, három családjukkal Adán, Zita lányunk pedig férjével, Tiborral és két csemetéjükkel Budapesten él.
    A tanárnő képeket vesz elő, közelebb ül mellém és beszél:
    - Nagyon sokat foglalkoztunk az unokákkal, vigyáztunk rájuk, ezzel segítettük gyerekeinknek. Minden alkalmat megragadtunk, hogy velük legyünk, hogy oktassuk, neveljük és szeressük őket. Büszkék vagyunk rájuk. Nekünk nagyszülőknek, apró dolgokból állnak össze a hétköznapok, ezekből lesznek az ünnepek és az élményt adó események.

    Szinte egyszerre, és látom, a legnagyobb őszinteséggel taglalják, hogy milyen boldogok ők, amikor együtt a család, amiből nap mint nap erőt meríthetnek a holnaphoz.
    A Dobrotka házaspár az idén ünnepli házasságuk ötvenedik évfordulóját, Etelka tanárnő pedig néhány nap múlva a születésnapját. Engedjék meg, hogy egykori diákjai nevében gratuláljunk nekik, és végezetül hadd köszönjem meg, hogy tanári hivatásukon, a tananyagon túlmenően a szívükkel neveltek bennünket.

Sáfrány Ágnes