Karácsonyra várva

    A karácsonyi készülődés egyik fontos mozzanata a fenyőfa feldíszítése, az a folyamat, amelynek során az egyszerű fenyő karácsonyfává válik mindig különleges, meghitt, varázslatos dolog.
    Most azonban a helyszín és a díszítők személye teszi még inkább különlegessé a pillanatot. A Műszaki Iskola előcsarnokában vagyunk, fél tucat tizenéves diák, egy fenyőfa és kétdoboznyi fenyőfadísz, a korábbi karácsonyok öröksége.
    Lelkesek és elszántak vagyunk, karácsonyfa-díszítési alapismeretei mindenkinek vannak, és egy anyagismeret meg egy gépelemek óra áll a rendelkezésünkre, hogy megtörténjen a csoda: a kissé megviselt, de nemes tartású tűlevelűt karácsonyfává kell alakítanunk.
    Rövid megbeszélés, kisebb vita arról, hogy létezik-e ajánlott sorrend a díszek felhelyezésére. Tervszerűségről, a színek és alakzatok kombinációjáról próbálok beszélni, de a fiatalok rendíthetetlenül kitartanak az „ahogy esik, úgy puffan” elv mellett.
    – Ne izguljon, mi megoldjuk! Aminek fel kell kerülnie, az fel fog kerülni a fára! – mondja az egyikük halálos nyugalommal, és én már nem is izgulok, csak állok és nézem, amint szétszerelik a fényfűzért. Elektrósok is vannak közöttük, értenek hozzá, egy kis drótozás, egy kis szigetelőszalag, és újra vibrál, sőt zenél az égősor.
    Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ha valamit szét kell szerelni, össze kell rakni, át kell helyezni, ezek a katonabakancsos, nyurga fiatalemberek megoldják, de a karácsonyfa az mégis más, a karácsonyfa az esztétika, az kompozíció, az stílus, az művészet… De nem izgulok, hiszen azt mondták, megoldják.
    Valahol azt is olvastam egyszer, hogy a karácsonyfára fel kell aggatnunk mindazt, ami fontos, ami különleges számunkra, fontos, hogy kifejezze, milyenek vagyunk, hogy teljesen a miénk legyen.
    Egyre készül, szépül a fa. Határozott mozdulatokkal kerülnek fel a szeretet szívecskéi, a jóság angyalkái, a boldogság csillagai, az öröm csengettyűi. Közben veszem csak észre, hogy már néhány anyacsavar, rugó és egy fogaskerék is lóg a fán.
    – Honnan szerezhették? – vetődik fel bennem a kérdés, de feltenni inkább nem merem.
    A kompozíció saját értelmet nyer. Színek és formák diszharmóniája. Üveg, fa, papír, textil, fém, csillogó sujtás, aranyló gyöngysor, minden egy helyen.
    A dobozok üresek. Műszaki szinesztézia.
    – Azt a törött szárnyú angyalt nem muszáj felrakni! – vetem oda tudálékosan.
    – Attól, hogy fél szárnya van, az attól még angyal! – jön a válasz.
    Nem ellenkezem, igaz, tökéletes tökéletlenség. És a második óra végére elkészül. Csillog és villog, teljes pompájában ragyog, igazi remekmű. A mienk. A legszebb. Állunk, nézzük a szürrealista csodát.
    – Na, ugye, megoldottuk!? – mondják büszkén.
    – Meg! – mondom tétovázás nélkül, és közben a félszárnyú angyal a fogaskerekek között csavaros táncot lejt a Jingle Bells dallamára.
    Boldog karácsonyt és sikerekben gazdag új esztendőt mindenkinek!