Teológiai gondolatok
Jézus apostolai (III.)

    Az előző elmélkedés során azokat az apostolokat mutattuk be, akik részben arról ismertek, hogy Jézus tanítványi körének belső magvához tartoznak (Péter és János), részben pedig, hogy testvérpárt alkotnak (Péter és András, illetve János és Jakab). A továbbiakban az apostolok további tagjaival ismerkedünk meg a fontossági sorrend kizárásával.
    Máté
    Vámszedő volt, és talán nem volt a zsidó társadalomban még egy olyan ember, akit annyira gyűlöltek volna, mint a vámost. Ez a tény annak a következménye, hogy a római birodalom a vámszedés jogát a leigázott népek polgárainak adta bérbe. A birodalom csak a vámért járó bért követelte meg, míg a kötelező béren felüli részt a vámszedő magáénak tudhatta. Az Újszövetség arról számol be, hogy a vámszedők a zsidó társadalom peremére kiszorított emberek voltak, akiket egy sorba helyeztek a pogányokkal, gonosztevőkkel, paráznákkal (Mt 21,31) és a bűnösökkel (Mt 9,10). A Lukács szerinti evangéliumból tudjuk, hogy Máté eredeti neve Lévi volt, és Jézus maga hívta el a vámszedő asztal mellől, hogy kövesse őt. (Lk 5,27). Az említett evangélium arról is értesíti olvasóit, hogy Lévi a meghívás kapcsán nem tétovázott: mindenét elhagyva követte Jézust. (Lk 5,28) Egy találó megfogalmazásban arról olvashatunk, hogy Máté mindenét elhagyta, csak a tollát vitte magával. Mert, hogy ez a mindenki által megvetett, de Jézus Krisztus által oly sokra tartott ember evangéliumot írt. Olyan evangéliumot, amellyel saját népét tanította azokra az igazságokra, melyekre Jézus Örömhíre irányul. Talán érdemes megjegyezni, hogy a Máté szerinti evangélium az egyetlen, mely a zsidósághoz szól.   
    Máté megtérése után nem fordított hátat meg nem tért társainak: megtérésének örömére nagy ünnepséget szervezett, és erre az alkalomra régi társait is meghívta. Nem kiválni akart a társadalomból, hanem benne élve példát mutatni a Krisztus-követésről.  Megtérésének fontos üzenetét maga az apostol az általa írt evangéliumban így összegezte: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall”. (16,26)
    Tamás
    Addig, amíg a Szentírás első három evangéliuma Tamásnak csak a nevét közli, a János szerinti evangélium már elénk tárja az apostol megnyilvánulásait és személyiségét is. A Jn 11,8-ban arról értesülünk, hogy Jézus későbbi letartóztatási helyére indult. Amikor a tanítványok figyelmeztették, hogy az a hely veszélyes a számára, (hisz nemrégen még ott meg akarták kövezni), Tamás kijelentette: „Menjünk el mi is, és haljunk meg vele.” (Jn 11,15) Úgy tűnik, Tamás kész volt Jézus mellett maradni mindhalálig. Azután mégis Tamás lett az a tanítvány, aki a húsvét utáni jézusi megjelenésben kételkedett. Nem hitt társai beszámolójában, nem hitte el, hogy Jézus feltámadt. Amikor azonban a Mester neki is megjelent, a nagy kételkedő anélkül mondta el a legnagyobb hitvallást: „Én Uram, én Istenem”, hogy megtapintotta volna Krisztus sebhelyeit, amelyeket addig a feltámadás kizárólagos bizonyítékainak tartott. Tamás hitének megvallása, miszerint Jézus Krisztus maga az Isten, minden keresztény hitvallása lett. A Hiszekegyben is ezt a hitigazságot mondjuk ki.

Morvai Matild, MA