Emberi történet

    Ada napja alkalmából Pesznyák Kálmán nyugalmazott tanár is érdeméremben részesült kiemelkedő tanári munkájáért és magyar nyelvű gépészszakkönyvek írásáért. Az adai Műszaki Középiskola szaktanáraként és az autósiskola oktatójaként közismerté vált Kálmán bácsi a vele való beszélgetésünk során elmondja, hogyan jutott el a Potisje szerszámgépgyártól a középiskolai tanári állásig, majd az autósiskola oktatójától a szakkönyvek írójáig.

Ing. Pesznyák Kálmán

    Beszélgetésünket így kezdi a tanár úr:
    – 1960 óta az iskoláé vagyok, a nekem mindig MSC-é – hangsúlyozza. Ebben az évben iratkoztam be a technikai részbe, amikor is mi voltunk az első generáció. 1964-ben diplomáltam, ennek ötvenedik évfordulóját tartjuk és ünnepeljük augusztusban.
    1965 és 67 között az újvidéki Műszaki Főiskola diákja voltam, majd nagy szerencsém volt, mert még azon a nyáron, egyszer a Tiszai fürdőzésünk alkalmával találkoztam a Potisje igazgatójával, Móra Andrással, és megkérdeztem tőle, hogy lenne-e munka számomra. Azt a választ kaptam, hogy hétfőn már mehetek is dolgozni. Elkezdtem a munkát a megadott időben, és 2004-ig ki sem mozdultam a gyárból.
    Közben 1975 óta már tanítottam az iskolában, amikor is egy rábeszélésre vállaltam a tanítást, honoráris (tiszteletdíjas) tanárként. Akkor az autómechanikusokat kezdtem tanítani. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tanítottam 2007-ig. 2004-től teljes munkaviszonyban dolgoztam az iskolában, majd 2007-től onnan mentem nyugdíjba.
    A szaktantárgyakat tanítottam a szakmunkásképző osztályokban, az autómechanikusok után a köszörűsök, a marósok, az esztergályosok, a géplakatosok szakmai technológiáját oktattam. Később pedig a technikus osztályokban műszaki rajzot, mechanikát, az elektrósoknál, textileseknél pedig gépészetet, szóval minden, ami gépészet. Ez nem olyan nehéz, mert a Potisjeban is a megmunkálás technológiájával foglalkoztam, és benne voltam a gépészetben, ezek a tantárgyak mind nagyon hasonlóak, és ezért nem volt nehéz számomra oktatni őket. Az egyedüli kihívást talán a magyar szakkönyvek hiánya okozta, kénytelenek voltunk a tapasztalat és a szerb szakkönyvek által dolgozni. Sok jegyzetet készítettem.
    – Mennyire volt nehéz tanítani? 
    – Könnyű volt a gyerekekkel bánni, tanítani őket. Úgy éreztem, ők is me gvoltak velem elégedve, még a mai napig is emlegetnek. Tudtam a nyelvükön, ami nem azt jelenti, hogy nem voltam szigorú, hanem azt, hogy igazságos voltam, hiszen voltak egyesek és bukások is. 
    Egyik évben én is kaptam egy oklevelet a legnépszerűbb tanár címmel. Ez elismerés volt számomra, és nagyon örültem neki. A gyerekek nem rosszak, mi sem voltunk különbek, csak szeretni kell őket, és türelem kell hozzájuk. Mindig igyekeztem a korral haladni, felvenni velük a „tempót”.
    – Honnan jött az ötlet, hogy szakkönyveket írjon?
    – Magyar szakkönyvek hiányában a sok jegyzet megmaradt, és hogy mindez ne vesszen kárba, úgy gondoltam, hogy megjelentetem őket.
    – Mikor kezdte el az első könyvet írni?
    – Ez már a nyugdíjas évekre tehető, amikor is mindezeket a jegyzeteket könyv alakjában kezdtem rendszerezni, persze nem saját szakállamra, hanem Muhi Bélával, a Vajdasági Pedagógusok Egyesületének titkárával és az újvidéki Argos nyomda segítségével. Az első könyvem 2009-ben jelent meg. Jelen pillanatba a 4. könyv van a nyomdában. Főleg a CNC marógépek és CNC esztergapadok programozásával kapcsolatos könyveket írtam, és mondhatni, hogy úttörő voltam a CNC programozásban községünk területén. A Termometállal karöltve, mivel az akkori időkben ez a cég munkásokat küldött a MSC-be, akiket oktattam minderről, majd vizsgáztattam őket. Mindezt tapasztalatból és önszorgalomból tettem, úgymond autodidakta módon képeztem magam.
    – A nyugdíjas éveit kitölti a könyvírás, emellett van szabadideje?
    – Persze, hogy van időm – mosolyodik el Kálmán bácsi –  hiszen más dolgom sincs, csak sétálok. Négy évvel ezelőtt volt egy komoly műtétem, és sokat kell sétálnom, naponta 5-6 kilométert, télen- nyáron. Séta közben a régi diákjaim közül mindenkit megismerek, és sokat beszélgetek velük, leállítanak az utcán, ez nagyon jól esik.
    – Hogyan került a Potisje és a MSC mellé az autósiskola?
    – 1991-92-ben, amikor kezdtek a gyári dolgok rosszul menni, akkor egy ajánlásra elvégeztem az instruktori tanfolyamot Zemunban, és attól az évtől egészen 2012-ig, a műtét után is még dolgoztam, nem csak oktatóként, hanem vizsgáztatóként is. 1600 autóvezető került ki a „kezeim” közül.
    – Azóta, hogy főállású nyugdíjas, nem hiányzik a tanítás?
    – Nem hiányzik, mert az iskolával állandóan kapcsolatban vagyok, bejárok hozzájuk, és azt is szeretem, ami most van. Időnként bográcsozunk lent a Tisza-parton a kollegákkal, a különböző ünnepségekre is mindig meghívnak. Szeretek velük lenni. Még most is az „iskoláé vagyok”.
    – Meglepte-e a községi elismerés?
    – Igen meglepett. A MSC minden évben jelöl valakit. A kollégák kérdezgették hogy kaptam-e meghívót, de nem értettem, hogy milyen meghívót kellett volna, hogy kapjak és hová. Volt, aki már előre gratulált, és kérdeztem is, hogy mire gratulálnak. Később azonban kiderült, miről is van szó. Nagyon jól esett ez a gesztus az iskolától. Nagyon meglepett, és örültem neki.
    –  A családja hogy fogadta el, hogy ennyit dolgozik?
    – A családom nagyon mellettem volt és van mindig, és tolerálja, hogy ennyit dolgozom. Ezt nagyon szépen köszönöm nekik. Ha a családom nincs mellettem, akkor nem is sikerülhetett volna mindez, amit elértem, mert nagyon sok erőt adott nekem mindenben. Ha valamit csinálunk, akkor kell, hogy mögöttünk legyen a család, hiszen anélkül nem megy, és nem ér semmit az egész.
    Gratulálunk az elismeréshez, további sikereket és jó egészséget kívánunk Pesznyák Kálmán tanár úrnak és családjának.

Józó Kis Kővágó Mónika