DOBOZ

    Felpattantam a kerékpáromra, és a dolgomra indultam. Tekertem a pedált, és elgondolkodva a napi teendőkön, kiszaladtam a jelen síkjából, kibicikliztem a valóságból. Befékeztem és lábára állítottam a bringát. Felkaptam a fejem (!), Istenem, Anyu kapuja előtt álltam. Nem tudván – vagy... nagyon is tudván – mit keresek itt, szinte rémülten, körülnézve, leellenőrizve, lát e valaki, csodálkozva elsétáltam onnan, ahol régen várva vártak, most már lecsapott fejjel mint idegen.
    Nem ültem fel a járgányomra, mert szédültem, vitte a fejem a gondolat sorozata. Hogy kerültem ide, (?) erre a helyre, e küszöb elé, ahol utoljára lakott Anyu, és most ki tudja ki. Mi az a mélyről jött hiány, ami ide vezérelt, tudat alatt, ahol 10 éve nem jártam.  Nagyon hiányoznak, de nem gondoltam, hogy mikor nem rájuk gondolok, az agyamnak egy része akkor is velük van elfoglalva. Megijesztett ez a váratlan tettem, aminek nem voltam ura. Megrázott a dolog.  Hazaértem, szerencsére üres volt a ház, és lassan, most már biztos, tudatos léptekkel a pincelejárat felé vettem az irányt. A lépcsőn szinte tétován haladtam, mert tudtam az, amit akarok tenni, fájni fog. Fáj, de kell.  Olyan ez, mint amikor a gyilkos visszajár a tetthelyre. Így járok én is a pincébe, időről időre, évente egyszer – kétszer, arra a helyre ahol az a doboz áll, amin nagybetűkkel írja ANYU. Ott, abban van Apu is. A karórája, az engedélye, egy fotóalbum amit saját kezűleg készített..., ott van anyu parókája, pénztárcája a képeinkkel, az orvosi szótárja, itt szoktam beletúrni a múltba. Ennyi maradt, egy nagy kartondoboz. Alkalmanként, egy belenyúlásra adok jogot magamnak, mert így sokáig fog tartani ez a jó, ami úgy fáj. Előre remegek és félek, örülök és várom, vajon mire akad rá a kezem?! Utoljára mikor itt jártam, Anyu jegyzetfüzetére találtam, beleolvastam de nagyon gyorsan visszarejtettem a doboz mélyére, azzal a gondolattal, hogy majd talán máskor, majd talán egyszer, bátrabban. És most magamtól is titkoltam a vágyat, hogy újból rátaláljak. Sok igazság lehet abban a füzetben, sok dolog, amit én nem is sejtek, izgatott a kíváncsiság, de mindig attól félek, talán nem is nekem van írva, talán könnyebb, ha nem tudom. Lehet, a kézzel írt fájó igazságra most jött el a pillanat, ez volt az égi jel, én Anyu ajtaja előtt? Ki tudja!? Emelem le a dobozt, de mintha valaki fogná vissza a kezeim, húzná vissza a polcra a dobozt, mintha ezt a magam elleni támadást akarná megakadályozni. Lehet szüleim lelki kezei harcolnak velem, talán ők nem engedik, hogy újból belemarjak az összeforrni látszó sebekbe. Zsibbad az agyam, és émelyeg a gyomrom, remegnek a lábaim, de úgy vágyok egy kis Anyura, egy kis Apura...meg kell tennem! Hallgatózok, ellenőrzöm a csendet és meggyőződve a magányról. Széthúzom a doboz tetejét de csak annyira, hogy beleerőszakolhassam a kezem, szinte csukott tenyérrel...vajon mit lehet kihúzni ezen a kis résen?! Folyik így a harc a lelkemben, még tartom a kezem, miközben megkövülten olvasom a vastag feliratot ANYU. Már ez az egy leírt szó is mennyivel melegebb, közelibb, mint bármi más élő, szuszogó lény. Ebben a négy betűben több a szeretet, mint az összes többi napban, ami 2003. január 10. óta múlott el, máig. Az ujjaim papírt éreznek. Füzet! Elcsípem, és érzem könnyű, csak egy lap, csak egy vékony papír. Szinte a tapintásáról érzem, hogy majdnem átlátszó, selymes, mint amire gyermekként rajzfilmfigurákat másoltam. Ott a sötétben, ahol a kezem tétován gyöngéden papírt tart, ott van a gyerekkorom, minden ami szép volt, ami arra emlékeztet, minden amiből lettem: benne van a család, a múlt, és az a  gépelt levél is, amit óvatosan húzok ki a résen. Ez áll rajta:
    „Szia Anyu!  Képzeld mi újság?!  VAN IRÓGÉPEM! A könyvkereskedésben azt az utasítást kaptam, hogy mindenkitől óvjam és védjem!!! Légy szíves, vedd át a terhet 14h-tól, 19 h-ig!!
    Előre is köszönöm!!
                                                           Szerető lányod: Zsaklina
    Ui. Apura vigyázz, mert fáj a lába!!”
    Ugyanennek a levélnek az alján, gépelt szöveg, látszik a rutinosság hiánya, kisebb-nagyobb hibákkal ez olvasható:
    „Mélyen tisztelt tulaj, a csodamasinát senki nem bántotta, a védőszented jól ügyelt rá. apu”
    Mosolyra görbül a szám, kedves levél. Aznap írtam, amikor megvettem az írógépemet. Narancssárga volt. Otthon csak vékony másolásra alkalmas papírt találtam, így arra gépeltem levelet szüleimnek. Őszinte gyermek örömömet, így osztottam meg velük. Az ebédlő asztalra helyezve a gépet, a levelet belefűzve hagytam, a papírtartó megemelve a lap alatt, hogy látsszon az írás. Tisztán emlékszem, ahogyan visszafordultam az ajtóból, és elégedetten indultam az iskolába. Ha nem is voltam ott, amikor megérkeztek, tudom, hogy nevettek. Apu rögtön leült és két újjal, ügyetlenül, mosolyogva választ irt. Örültünk az írógépnek.
    Megérkezett a huszadik mindenszentek és a halottak napja. Kisétálok a temetőbe, a nagy kődobozhoz, amibe bele tették mindazt, amit úgy hívnak szeretet. Gyertyát gyújtok, és nyújtom a kezem, nyújtanám a kezem a kődoboz sötét, nedves, hideg, nyirkos mélyébe, a nagy semmibe, a nagy űrbe, azzal a reménnyel, hogy kihúzom onnan az erőt, azt az erőt, amire oly nagy szükségem van.

Pergel Zsaklina