Lányoknak

    Szeretem, ha a villanyrendőr zöld, mert ilyenkor elégedetten nyomhatom a gázt. Haladok. Gondolataim kalandoznak, tervezem a napom, majd hirtelen a fékre taposok, – kalapos legényember lép a gyalogos átjáróra, hosszú díszes bottal a kezében – hadonászva vele. Szombat. Lakodalom…
    Egy pillanat alatt rám talál a bánat, mint a hullám elönt, itt ezen a helyen - is - ahol a lakodalmas menet elvonul. Engem elvakít a szomorúság, mint a fehér köd. Minden láb lépése hallatszik a lelkemben, mint a lassított film, hang nélkül pörög le az életem, és az én menyasszonyi ruhám söpri a szürke beton kopott kövét, és aztán jöttek a nehéz évek.
    Vannak dolgok, amikről az ember nem beszél, amikről soha nem beszél. Vannak dolgok, amik felett szemet próbál hunyni, egyszerűen igyekszik elfelejteni, kitörölni őket, évek, amiket tudat alatt okosan megsemmisít, és tudatosan csak arra használ, hogy az utánuk következőket jobban megbecsülje.
Nincs rossz ember – vallom – csak a kombináció lehet „halálos”. Először én is majdnem belehaltam, de másodszorra sikerült! Pompa, fehér ruha és zene nélkül..., és Isten bocsássa meg nekem, féltem ezeket a lányokat. Hogyan lehetne biztosra kiválasztani a boldogsághoz, a nyugalomhoz vezető utat, az oda vezető ösvényt!? Ez a fényesre koptatott szürke beton járda lehet az út? És valóban nekik szól a templom harangja?
    ...Álmodott a lány egy világot és figyelem, ahogyan magabiztosan lépked a tárt kapu felé, mint én valamikor – akkor – először, és kérdezem magamban: biztos, hogy a megálmodott világ várja ? Én az örök optimista, most elbizonytalanodok. De még mindig pereg a film, és a menetelők minden lépése még ólomnehéz.. A harmonikás is hangtalanul húzza..., és a mosolyok is torzak..., aztán hirtelen teleszalad könnyel a szemem, és őrült hangzavar töri meg a csendet. Tombol a zene, sikoltoznak a mulatók, autók dudálnak, hangosan nevetnek az emberek...”Jaj de szép” – hallani, „gratulálunk...” és most már mindent hallok, csak nem látok. Készenlétben tartom a kezem, a visszafogott könnyeim közül, ha mégis valamelyik bátorságot vesz és kigördül, letörlöm. Egy élet fér bele e pár pillanatba, míg könnyet fakaszt a szem. Majd „felszárad” a lelkem és már én is boldogan mosolygok, kukucskálok a menyasszony után, hogy én is lássam milyen gyönyörű: mint egy fehér hattyú úszik a zöld parkon át, a menet végén pedig – a szülők. Örül és sir a lelkük. Összetartoznak, mint még soha, tekintetükkel keresik a másik pillantását és szorongatják egymás kezét, miközben illedelmesen mindenkinek bólintanak, köszönnek. Kijött ide ez a sok ember...
    Én meg arra gondolok, hogy menyivel közelebb állok ehhez a két emberhez, mint azokhoz ott a sor elején, pedig mintha tegnap lett volna...20 éve, és nem múlik az a rossz érzés, amit ez a látvány ébreszt bennem, és mint két fiú anyja...féltem azt a lányt.
    Gyönyörű lányka, ha hasad a hajnal és átfordulsz a másik oldaladra – ő jut eszedbe. És ha ott fekszik melletted, egyszerűen megérinted... akkor is megszeretgeted, ha alszik. És ha jó az ébredés, mert  öltözködés közben érzed a tekintetét, és kacér mosollyal visszaválaszolsz, és  jó neked ha esik, és jó ha fúj, nincs baj soha, mert felhívod – mert felhívhatod, mert neki mindig van ideje rád és mindig van szava hozzád, és a magány is jó mert nem hagy soha teljesen egyedül, érzed a jelenlétét, biztonsággal ölel és figyelemmel követ ...ha nincs akkor jön és ha semmi különöset nem is tesz, csak ő maga az akitől minden perc más, és félelemmel teli remegő hanggal suttogod amikor senki nem hall: „Istenem vigyázz rá!” Ha azt kívánod, hogy mindig meglepd valami aprósággal és ha soha nem várod, hogy meglepjen, csak jöjjön...akkor megéri megpróbálni (én e nélkül is megpróbáltam...).
    Ha a szerelem, ami rád talál nemcsak egy közönséges szó, hanem egy olyan érzés, ami egy életre kell – ha ez a szerelem örömkönny és mosoly, ha izgalom és félelem, szorongás és bátorság..., ha töröl időt és teret, kort és szokásokat...ha ettől leszel más, erős, szép és okos, megéri megpróbálni. De tudnod kell te lány, hogy nem örökös, sajnos nem örökös ez a szenvedély, ez a szerelem nem örökös, és én félve mondom, de kimondom: - akkor érdemes ha érezteti veled hogy te más vagy. A varázsmondat: TE MÁS VAGY! Nem a legszebb, nem a legjobb, nem a legokosabb...de más, mint bárki! Ha valaki megtalálja a hibádban önmagát, ha valaki pont azért kedvel amiért mások nem...ha valaki azt is lássa amit mások nem, akkor megéri megpróbálni. (én másodszor így próbáltam...)
    Lányok! Filozofálás ide – filozofálás oda – férjhez „kell” menni! Kedves megboldogult fizikatanárnőm – Csonka Magdolna – nyolcadik végén ezekkel a szavakkal búcsúztatott el bennünket lányokat: „Mindig azt mondtam, vidéki és kék szemű SOHA.... és vidéki kék szemű férjem lett!” Fogalmam sem volt akkor mit akar ezzel mondani, de megjegyeztem és jó, hogy megjegyeztem. Ezért én is adnák útravalót, amit nem muszáj érteni, de jó lenne megjegyezni, hogy az adott pillanatban majd eszetekbe jusson, mint nekem a „vidéki kék szem”. A tanács és az útravaló tőlem pedig csak ennyi: Tiszteljétek az új vezetékneveteket, de ne feledjétek a régit és azt, hogy soha sem attól lesztek azok, akik vagytok! Fura mosollyal szoktam mondani: született Mandić vagyok, örökbefogadott Újházi, túlélő Vuksić és most elégedett Pergel. Még akkor is, ha Zsaklinától sikerült vagy nem..., vagy attól a másik valakitől, akit úgy hívnak ahogyan most éppen engem.

Pergel Zsaklina