Tobáni emlékek

    Családi hagyomány volt nálunk, hogy minden gyerek a mamánál töltött pár évet az iskola kezdete előtt. Erről nem született közös döntés, ez nem megbeszélés eredménye volt. A mama biztosan így látta jónak, a mamának pedig nem lehetett ellentmondani. A négy unoka után jöttem én, az első dédunoka. Hogy pontosan mikor kerültem a mamához, nem tudom, és már megkérdezni sincs kitől..., de  állítom, ez az időszak életem egyik  legtanulságosabb időszaka volt. Míg a mai gyerekek ebben a korban nyelveket sajátítanak el – én az életet tanultam a Tobánban, egy takaros kis végházban, ahonnan ma is kísértenek az emlékek..., a gyermekkorom emlékei.
    Mama a sezlonon aludt, nekem minden este „megbontotta” a nagyágyat, és a szó szoros értelmében beledobott a dunnába, így reggelig abban a pózban aludtam, mert hiába próbálkoztam mozdulni, a dunna elnyelt. De alvás előtt a zománcos fehér kis lavórba, kék csíkkal a szélén, hideg vizet öntött, és kiküldött a hosszú sötét udvar végére, ahol ,miközben a „dolgom végeztem”, két kis markommal dörzsölve puhítottam az újságpapírt. Féltem, de nem siettem, mert tudtam, bent vár rám a jéghideg víz. 
    „Az arcod, a nyakad, a kezed... jól mosd ám meg, és aztán ülj bele..., a lábad el ne feledd utoljára!” – szólt a parancs.  Soha nem nevezte meg nevükön a dolgokat – de érdekes, mindent értettem. Mondanom sem kell, az álom kiment a szememből, de a mama tudta, mit csinál!  Az ágya szélére ültünk, és minden este – és mindig csak ebben a pillanatban – a mama különös gyöngédséggel, meleg kezeivel összetette a két tenyerem: ” Imádkozzunk!” – mondta halkan. És imádkoztunk... De nem akárhogyan ám!  Mama mondta: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...” és szünet, jöttem én: „Mi Atyánk ki vagy a mennyekben...” aztán újból a mama, és újból én..., és így annyi „miatyánkot”, amennyit ő jónak látott. Ő pedig a szerint döntött, hogy azon a napon mennyi csínytettem volt. A bűnhődés után jött a hála, és órákig imádkoztunk a tegnapért, a holnapért, az élőkért, a holtakért – felváltva, és így a hálaimák sorozata gyöngített álomba. Aztán hirtelen odalett a mama gyengédsége, felkapott, bedobott a dunnába, jó éjt puszi nélkül. „Aludj!” – szólt a megszokott érdes, mély, barátságtalan hang. Szerettem a mamát..., de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ilyenkor nem hiányzott anyu.
    Reggelente, ha a mama jól ébredt, odafekhettem mellé, a forró paplan alá. Imádtam ezeket a perceket..., és ha valóban jókedvű volt, akkor még meg is „dögönyözött” – ezt ő így hívta, és akkor azt mondogatta „A mama babikája!”..., szeretett a mama!
    Hogy milyen ruháim voltak, fogalmam sincs, szinte el sem hiszem, hogy ma  kialakult ízlésem lehet, mikor az életet úgy kezdtem, hogy  a ruházatom lényege annyi volt, hogy meg ne fázzak. Ja, igaz volt egy templomba járós is, mert míg a mamánál laktam, orvoshoz nem jártam. Két dolgot nem lehetett megpróbálni: a rágógumit és a fagylaltot, mert ennek a két dolognak szerinte  semmi értelme nincs...
     „A gyerek dolga, hogy játsszon” – mondta, és nemcsak  mondta, mindent meg is tett, hogy a feltételeket ehhez a főfoglalkozásomhoz meg is teremtse. De ezt is ki kellet érdemelnem.
    Volt a kertben négy piszkebokor, a kezemet véresre karmolta, nem adta könnyen a piszkét, de míg a piszkét szüreteltem, arra gondoltam ..., majd  este lecsökken  a „miatyánk”!  Öt eperfa az udvarban, és potyogott az eper..., órákig kellett szedni, tölteni a hordókat. Még ma is az orromban van a cefre illata, nagy volt a falapát... és mély a hordó és nehéz a keverő feladat..., inogott a kis sámli alattam, de míg a felső sötét réteget nem kevertem össze a többivel, addig nem lehetett játszani!
    Megéhezni nem szerettem...”Ott az eper!” –  mutatott a mama az udvaron elterülő eperszőnyegre, és a kezembe nyomott egy nagydarab kenyeret. „Inkább cukros kenyér?” – szinte könyörögve kértem, mert epret földről – soha! Később rájöttem, estefelé kell megéhezni, amikor a ház előtt a sámlin ücsörögve beszélget... Ilyenkor a szomszédasszonyok előtt falhattam a lekváros kenyeret, és szilvahéjjal a fogaim közt boldogan vigyorogtam..., én a hős! Ünnepnapokon volt három újnyi kolbász és egy nagy karaj kenyér..., tejbelevest azóta nem ettem...
    Télen élvezetes volt. Négy óra után kezdett sötétedni, a pirinyó ablakokra, a görbe szögekre felakasztottuk a zöld sötétítő függönyt, és természetesen nem gyújtottunk villanyt, az utca fénye beszűrődött. A kandalló forró oldalához dőltünk a mamával és ő mesélt nekem..., mesélt olyanokat, amiket nem igazán értettem, de mellette olyan biztonságban éreztem magam. Ma minden szava értelmet kapott, és hihetetlen bölcsessége teszi naggyá és megismételhetetlenné a szememben.
    „Majd ha te is nagy leszel, és lesz családod, gyerekeid..., ha apukájuk – aki a te urad lesz – hazaér, mindig hangosan azt kell mondanod: „Gyerekek, szaladjatok, megjött édesapátok, öleljétek csak meg!” – és én a félhomályban néztem a mamát, olyan gömbölyű volt, az arca kerek és szomorú, a kezei párnásak és patyolat tiszták, a ruhája fekete, a kötője mama illatú. Az ujjai összekulcsolva, az ölébe helyezve és a mondanivalójának fontossága szerint néha megemelte a mutató ujját. Időnként megmarkolta a két kerek térdét, amin előtte gondosan elsimította  a szoknyáját, és fontosan előrehajolt, hogy jobban halljam: „Türelem rózsát terem! Ezt majd ha megtanulod, mert a mama is egyszer...”, és mesélt, mesélt, mesélt. Azt is mesélte, hogy az ő anyukája, amikor nagyon beteg volt, akkor ő és még három lánytestvére ápolták, és akkora szeretettel tették, hogy meggyógyult..., mert  szeretettel meg lehet gyógyítani minden betegséget..., és akkora havak estek akkortájt, hogy az átalsó ház nem látszott..., és az ő dédtatája azt mesélte, vasmadarak fognak repülni, és hogy a vályog vetés kemény munka, de ő mindig túlsúlyos volt, kivéve mikor a gyerekek megszülettek..., az nem volt könnyű, és hogy volt egy okos lovuk, aki hazahozta a tatát az ugarból, mikor rosszul lett..., és hátranyúlt a mama, a tenyerét a kandallóra tapasztotta – „Langyos, ideje lefeküdni”..., és lavór és ima és „aludj!”.
    Szépen nyugodtan, nem kapkodott, felkészített bennünket az életre. Hangosan soha nem nevetett és nem is sírt, kiabálni is ritkán hallottam ..., káromkodni soha!
    Iskolakezdetkor hazakerültem, és mama hiányzott. Amikor csak tudtam, elmentem hozzá, aztán múltak az évek, és mind ritkábban látogattam. Ahogyan én „keményedtem” és komolyodtam, nagymama úgy gyengült és vált érzékennyé..., néha sírni is láttam, és ha meglátott, hangosan felnevetett – és elfelejtve, hogy  jó éjt puszi nélkül dobott annak idején a dunnába – gyerekesen tartotta a gömbölyű arcát puszira.
    „Csókolom, Mama!” – öleltem meg szeretettel ..., megmarkolta a kezemet, és mint aki soha nem engedi el, szorongatta... ”De szép vagy!” – mondta. Beszélgettünk ...„Nem fél  mama? – néztem kérdően a szemébe ...”Nem! – hidd el – öreg vagyok már, és ráuntam élni!” nyugtatott meg.

Pergel Zsaklina