November 1. Mindenszentek, november 2. Halottak napja
HALOTTAINKRA EMLÉKEZÜNK

• „Ti (egyházi ünnepek) november elején, amikor kezdődik az őszi vörös hervadás, kiviszitek az embereket a temetőbe és meggyújtjátok a kegyelet gyertyáit és mécslángjait. Virággal borítjátok a sírokat és figyelmeztetitek a világot az elmúlásra…” olvassuk Kosztolányi Dezső egyházi ünnepekről szóló írásában és beleborzongunk a halálra való emlékezésbe.

    Furcsa az élet: meg kell halnunk anélkül, hogy bárki kérdezné, meg akarunk-e halni, de még az időt, a napot, az órát sem mi szabjuk meg. Életünk határidőhöz van kötve, csak az időpont bizonytalan. És e könyörtelen törvény elől senki sem menekülhet. Eltűnünk, mint ahogy jöttünk…
    Életünk legnagyobb próbatétele hát a Halál. Akár nagybetűvel írjuk, akár nem. Egész életünkben erre készülünk születésünktől kezdve, amikor az első perctől fogva egyúttal elkezdünk öregedni is.

    Mert ezt kikerülni nem lehet, így vagyunk teremtve. Járja mindenki a maga élete útját: Akár hiszi, akár nem, hogy ez előre meg van írva. Erre mindenkit a szülői ház, az iskola, majd későbbi munkahelyi légkör tanít vagy nem tanít. De mindenki tudja, ki majd később távozik az élők sorából, hogy ez bekövetkezik, félünk is tőle.
    Akik már eltávoztak közülünk, nem tudják elmondani, hogy milyen is a pillanat, ami előtt utolsót sóhajtunk. Ezt valamennyire talán azok értik meg, akik haldokló szeretteik mellett voltak életük legnehezebb pillanataiban. Látták szenvedni, fogták hidegülő kezüket, simogatták, vagy törölték hideg verítéktől gyöngyöző homlokukat. És ez bizony rettenetes fájdalom.
    Az Úr Jézus is félt a haláltól. Hogy is imádkozott a Getszemáni kertben az Úr Istenhez, egyedül térdelve, érezve a közeledő véget? „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tied. Ekkor megjelent neki egy angyal az égből és megerősítette.” (Lukács evangéliuma 22,42.). Utána vállára vette a keresztet és a Golgota hegyén erre feszítve lehelte ki lelkét két lator között. S előtte ezt mondta: „Éli, Éli, lemá sabaktáni? azaz: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Máté evangéliuma 27,46.).
    Hányszor visszük mi is botladozva életünk terhét? Hányszor zúgolódunk ezért vagy azért? De a keresztünket nekünk kell vinni életünk végéig. Nem adhatjuk oda másnak, senkinek. És hányszor kell, vagy kellene alázatosan többször is kérni, ha nagyon érezzük, hogy szükségünk van rá, elmondani az Úrtól való imádságból: „Legyen meg a te akaratod.”
    És ha ezt elmondjuk nem borul sötétség a földre, nem hasad ketté a templom kárpitja, tetejétől az aljáig. De tisztul lelkünk és megtisztul a szívünk.     „Ne féljetek!” – mondhatjuk mindnyájan II. János Pál pápa szavaival, mert a hívő embernek nem kell félnie a haláltól, hisz csak a Krisztus Jézust kell követnie, aki azt mondja nekünk: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” János evangéliuma 8,12. A Káldi-féle szentírásfordítás, Bp. 2004. Aki egész életében a jóra törekedett, és szándékosan nem utasította el Istent, az elnyeri az üdvösséget.
    Mi, akik még egy ideig a földön járunk, leginkább azzal segíthetünk elhunyt szeretteinken, hogy megemlékezve róluk, imádkozunk értük és üdvösségükért szentmisét ajánlunk.

Halottak napja Térdet hajt a novemberi alkonyat. A szél kisöpri sírok közt az utakat. Ünnepre készül ez a fáradt őszi nap. Hófehér keblű krizantémok, Átölelik a gyertyafényes sírokat. Csend ül a hársfák alatt. Halkan beszél, ki szólni akar, Méltóság és tisztelet, Ez jár a halottaknak. Megkövetni élőknek a múltat. Üdvözölni a halott barátokat. Gyújts egy szál gyertyát magadnak, Majd imádkoznak érted a halottak. Hófehér lelked világítsa A gyertyafényed, hogy Az életed, igaz emberként éljed. Kisérjenek utadon, A MINDENSZENTEKI FÉNYEK!

    Emléked örökké él szívünkben – olvassuk sokhelyütt sírfeliratokon. Örökké? Amíg élnek az emlékezők! Az emlékezés kincs, mert a szeretet élteti, de egyszer ez is kihuny. Minden emlékezés arra int bennünket, hogy egyszer mi is emlékké válunk valakinek a szívében, aztán majd elfelejtenek. De Isten az, aki soha nem felejt. Benne nincs változás, még a változásnak árnyéka sem. Hányszor jajdul fel szívünk: hol vannak azok, akiket oly nagyon szerettünk? A válaszunk: Istenben vannak. Nevük ott van az Élet könyvében kitörölhetetlenül. Hiába lenne minden emlékezés, ha nem ölelne át bennünket a remény, hogy ők, akik már elmentek, már mást látnak: örökkévalóságot, az Istent!

    Most, hogy közeledik Halottak Napja, tudjuk, szerte a földön világos lesz minden temető a milliónyi mécses lobogó lángjától, vagy a szoba, ahol szeretteinkre emlékezünk egy nagyobb mécses, vagy gyertya sárga fényénél.
    És ekkor csendesedjünk el! Töröljük le a múltba révedő szemünkből a már kívülről is látható könnyeket, mert most vagyunk együtt: Elevenek és Holtak, s ez az egyik legszebb, legértékesebb lélekmelengető dolog a világon.

    Tegyünk hát széppé ezt az ünnepet: a Halottak napját!

Király János