Teológiai gondolatok
Végső tisztulásra vonatkozó keresztény remény

    XVI. Benedek pápa 2008-ban kiadott Spe Salvi kezdetű enciklikája a keresztény reményről szól, mely magába foglalja a hitet, imádságot, cselekvést és szenvedést, illetve a halál utáni ítéletet. Az alábbiakban e fontos dokumentum néhány alapgondolatát fejtjük ki a közelgő Mindenszentek és Halottak napja alkalmából.
    Az ember életre szóló döntése a halállal véglegessé válik, a halállal ez az élete áll a Bíró előtt. Döntése, mely élete egész folyamán formálódott, többféle lehet. Lehetnek emberek, akik az igazság akarását és a szeretetre való képességet teljesen lerombolták magukban. Emberek, akikben minden hazugság lett, akik gyűlöletben éltek és a szeretetet kiirtották magukból.  Az ilyen embereket semmi meg nem menthetné, a jóság szétrombolása visszavonhatatlan: ez az, amit a „pokol” szó jelent.
    Ezzel szemben lehetnek egészen tiszta emberek, akik hagyták, hogy Isten egészen áthassa őket, és ezért nyitottak a felebarát felé. Ők azok az emberek, akikben az Istennel való közösség már most teljesen meghatározza a létüket, s Istenhez (a mennyországba) menetelük csak beteljesedése annak, ahogyan és amit a halálukig éltek. (Szent Pál apostol ennek kapcsán úgy fogalmaz, hogy a keresztény lét egy közös alapra épül: Jézus Krisztusra. Ez az alap szilárd. Ha mi megmaradtunk ezen az alapon és ráépítettük az életünket, akkor tudjuk, hogy ettől az alaptól a halálban sem szakadunk el).       
    A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy sem az egyik, sem a másik eset nem általános ismérve az emberi életnek. Annak ellenére ugyanis, hogy az emberek legbelső énjükben megmaradnak az Isten iránti nyitottság és a szeretet jegyében, az élet konkrét döntéseiben sok szenny fedi el a tisztaságot. Mi történik az ilyen emberekkel, ha a Bíró elé kerülnek?
    A Krisztussal való találkozás az ítélet döntő aktusa. Az ő tekintete előtt elolvad minden hamisság. A vele való találkozás égető tüze átalakít és megszabadít, hogy valóban önmagunkká váljunk. Eközben életünk „építménye” merő hencegésnek bizonyulhat, és összeomlik. A megmenekülés e találkozás fájdalmában történik, melynek során létünk tisztátalansága és betegsége nyilvánvalóvá válik. Krisztus tekintete, az ő szívének érintése meggyógyít bizonyos átváltoztatásban, mintegy „tűz által”. A sok évtizeden át személyiségünkre rárakodott salak lassan leválik rólunk. Ez a fájdalom azonban boldog, melyben az Úr Jézus szeretete lángként jár át bennünket, úgy, hogy végre teljesen önmagunk, s ez által teljesen Istenéi lehessünk.
    Világos, hogy ennek az átégésnek az „időtartama” nem mérhető a mi világunk időmértékével. E találkozás átalakító „pillanata” független a földi időtől. Ez a szív ideje: átmenet az Istennel való közösségbe.
    Isten ítélete remény, mert amennyire igazságosság, annyira kegyelem is. Ez a két valóság, melyet Jézus Krisztus font össze, arra buzdít bennünket, hogy majdan reménykedve és bizalommal járuljunk a Bíró elé, akit Urunknak ismerünk.

Morvai Matild