EMLÉKTÁBLA DAMJANICHNAK ADÁN
Emléklapot kapott az adományozó Parlagi Ferenc

    Damjanich János, az 1848/49-es szabadságharc és forradalom magyar hadseregének legendás hírű tábornoka, a 13 aradi vértanú egyike hamarosan bronz-emléktáblát kap Adán. Az emléktáblát Budakalász, magyarországi testvérvárosunk korábbi polgármestere, Parlagi Ferenc ajánlotta fel Adának, és már el is hozták városunkba. Az aradi vértanúk emlékére rendezett koszorúzási ünnepséget követően, október 6-án a katolikus templom előtti parkban ünnepélyesen el is helyezték az emléktábla alapkövét, a felavatására pedig várhatóan 2011. március 15-én kerül sor.

    Mit is kell tudnunk Damjanichról?
    Az 1848-as magyar hadsereg honvéd vezérőrnagya, azaz tábornoka volt és soha nem szenvedett vereséget a harcmezőn, minden ütközetet és csatát megnyert. Damjanich szerb születése ellenére a magyar nemzeti törekvések és a radikális polgári reformok híve volt, támogatta a trónfosztást is. Damjanich János a vajdasági Straža (Стража) faluban született 1804. december 8-án, amelyiknek magyar neve Temesőr, és Versec mellett helyezkedik el. Legtöbb történelemkönyv, lexikon, az internet tévesen még a Zágrábhoz közeli (140 km délkeletre) Staza községet jelöli szülőhelyeként, ami persze teljesen hibás (téves) adat. A Versec melletti Temesőrt németül Legerdorfnak, vagy Lagersdorfnak nevezték és ebből meg egy újabb – nem kevésbé zavaró – félreértés adódik. A német név ugyanis abból ered, hogy az 1716. esztendei – akkor még törökellenes – hadjárat idején a császári lovasságnak itt volt a táborhelye, és ebből adódóan – aholcsak táborozott a lovasság – ilyen német nevű helység több is akad az egykori monarchia területén, keverik ezeket is alaposan. Számunkra az a fontos, hogy megjegyezzük: Straža – Temesőr – Versec, és akkor nem lesz hiba.
    Damjanich győzelmeihez katonai tudása és személyes bátorsága is hozzájárult. A szabadságharc egyetlen tábornoka, akinek nevéhez csak győzelmek fűződnek, és az ő csapatai vettek részt a legtöbb akcióban. Szigorú parancsnok volt, kemény kiképzést vezetett be, s eleinte, mivel katonáinak társadalmi helyzete nem érdekelte, sok ellenséget szerzett magának, főleg az egyetemista önkéntesek között. Lázongtak is ellene, fel is jelentették – ebben származása és rossz magyar kiejtése is szerepet játszott. Később azonban rajongtak érte a katonái, megosztotta velük a fáradalmakat és nélkülözéseket, gondot fordított az élelmezésükre, sebesültjeit gondosan ápoltatta, egységeit kiváló harci közösséggé kovácsolta.
    Kossuth Lajos annakidején amnesztiát adott Rózsa Sándornak, a betyárnak, aki legényeivel 1848. novemberében érkezett meg a Bánságba, és a kilencedikei csatában, Damjanich mellett, itt már be is vetették őket. Talán a sors ajándékának is tekinthetjük, hogy épp a lagerdorfi ütközetben, tehát Damjanich szülőfalujánál, magyarán Temesőrnél estek át a tűzkeresztségen, amikor a honvédség Damjanichnak, a falu szülöttének vezetésével Rózsa Sándor legényei kergették el a szerb csapatot.
    Alig néhány hónappal később, 1849. áprilisában, Komáromban, kocsija kipróbálása közben Damjanich János a lábát törte, ezért a további harcokban már nem vehetett rész, s ahogy özvegye fogalmazott, „csak október 6-án a vesztőhelyen tette a rövid utat a kocsiból a halálba”.
    A forradalom bukása után kötéláltali halálra ítélték, és az aradi várban 1849. október 6-án kivégezték. Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt, a legenda szerinti végső szavai: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!” (Feleségével, Csernovics Emíliával, az aradi főbíró lányával 1847-ben házasodott össze).

Király János