Karácsony

    Korán kelek. Imádom a reggeli csendet. Kávét készítek, karácsonyos motívumú csészében. Markolom a forró bögrét, és az ablakon át figyelem a hidegtől megmeredt tájat. Még mindenki alszik, még mindenhol, majdnem mindenki alszik, csak egy pár lelket érzek, akik mint én a gőzölgő kávé mellett tudatosítsák az ünnepet. Ülünk mi így ismeretlenül - ismerősen, hajnalok hajnalán, és miközben ág nem zizzen, szél nem rebben, kutya nem vakkant és minden lehulló tárgy félúton megállt, így közösen várjuk – ébred a város, ébred a világ. Jó reggelt karácsony!
    Érzem, ahogyan mélyen lélegzik a család, az emberek körülöttem álmodnak mit sem sejtve a valóságról. Csak a gondolatok repülnek, suhannak hangtalanul, száguldanak, cikáznak a hideg kémények között, feldörzsölni akarják az élettelen reggelt. Mert a gondolat csodákra képes. Elindul tőlem, hozzád és érkezik hozzám a tiéd, minden ablakrést megtalálva illan be, mint karácsonyi ajándék. Még küldöm neked gondolataimat, üzenem is egyben, de talán tudod is, mindennél gyorsabb és mindenek előtt jár, miközben már mindenen túl, cipelve mindent, ami eddig volt, vár bennünket ott ahová kötve hiszem, hogy bármikor is elérkezünk. Tehát örülj a küldeménynek, de egyben félj is tőle, mert a gondolat az egyedüli dolog, még akkor is ha neked adom, és ha küldöm is mint ajándékot, ami csak az enyém. Miközben uralja a jelent és terheli a pillanatot, messziről jött és ki tudja hova készül, hova jut el ...én küldöm hozzád, hogy kellemesen félj tőle. Gondolattal – gondolatban szereztelek meg, ott tartalak ma is fogságban, és benne száguldunk most már együtt a végtelen messzeségbe, oly tova ahova most még az ünnepi hangulat is elgyengülve jut el.
    Így korán reggel, mikor mindenki még az ágy melegétől gyenge, álmaiból igyekszik kilépni, én már gondolatban gyermekkori karácsonyfa alatt térdelek imádkozva, köszönve azt. Édesanyám haja koromfekete és Apu átkarolja őt. Csillogó sújtások terhelik a semmibe kapaszkodó ágakat, mi csillagszórót gyújtunk és röppen a gondolat. Mert a gondolat okos, ha könnyet sejt, továbbillan, és pillanat alatt újból jön valami más fényben, nem hagyva engem magam. A meleg reggeli ital átjárja testem, beleremegek és tekintetem a mi ünnepi fán, ragad. Arany karácsonyfa, mint minden évben, had ismerje fel az angyalkákat a gyermek, így a mienk. Régi cipős dobozok, csillogó papírral borítva, ajándékokat rejtenek. Ismeretlen csomag, rajta írja: Anya. És ha a gondolat könnyet sejt, tovaröppen... Hihetetlen dolgokra képes, már szinte látom, érzem azt, ahol ő jár, sok-sok évvel előttem, vannak ott emberek arc nélkül, sokan vagyunk, nagy a család és nevet mindenki. Az összetartozást érzem, amiért addig és most is „megdolgozunk”. Hát nem mindegy meddig élünk!? Ha a gondolataink nemesek!? Utat törnek a jövőbe, megformálva azt, megengedve, hogy átéljük a meg nem éltet.  Időt hagyva, szárnyakad adva nekik, szinte minden a miénk lehet, a múlt, a jelen és a jövő. Mert az élmény, a boldogság, a bánat, az öröm, úgy tanultuk – fogalom. A fogalom testet nem ölt, időpontot és évszámot nem kér, neveket, formákat nem alkot. Gondolkodj!
Ravasz a gondolatom, ha mosolyt formál – marad és tovább halad. Rávezet, és én ajándékot készítek neked. Gondolatban lehetek anyád, ki keblén hord, ki anyatejjel táplál és gyermekként imád. Lehetek neked testvér, vagy a lányod kinek esti mesét mesélsz. Akár barátok is, vagy szerető társad, vagy ősöd, akár leszármazottad. Gondolatban megcsalhatlak, elhagyhatlak, anélkül hogy tudd. Szerethetlek is, és karomba zárva zokoghatsz. Gondolatban megmarkolhatjuk a nem létező múltat, és elképzelt jelenben jövőt építhetünk, bármit adhatok neked ajándékba, gondolatban, akár gondolatot, karácsonyra. Kis csengők, vagy nagy harangok, teljesen mindegy, ünnepélyesen szólnak, hátukon viszik neked az én hellyel tele gondolatomat, azt a sok variációt amit, kínál neked, válassz és vedd magadhoz, majd rakd tele az űrt, majd ha telis tele lesz, küld vissza, és én szeretettel fogadom. Oda-vissza röppen így és élményt szül, ha igaz – ha nem, mert gondolhatom, hogy értesz, nem!?
    Elgyengülve tenyeredre csöppenek, és hagyom, hogy egyensúlyozz kezeddel, féltve engem, le ne peregjek róla. Fényes, tükörsima csöppé válva markodban, ha lehajolsz, közelebb, látni véled magad, bennem. És ha mosolyogsz – visszamosolyogsz. Megkapaszkodok, és helyet találok életvonaladban, ami mély barázdaként biztonságos helyet kínál elfolyni készülő lelkemnek, és én, mint csöpp az életedben, megkocsonyásodni készülök tenyered legmélyebb vonalában. Itt szilárdul a lelkem. Lassan gurulok, majd e vonal vonalán, a végéig, ahol fölszívódok, hogy részeddé váljak.  Így lehet pizsamában, karácsony reggelén, gondolatban elrepülni, tova, bárhova, teremteni és megélni, mosolyt szülni magadnak, és azzal lenni, kivel is vagy, tudat alatt, a tudatban. Így lehetek itt és most boldog, mert a gondolatom szilaj, és lelkem röppen, miközben fogalomból lesz anyag és érzésből gondolat, ami tovaszáll, és megjárva e nagy utat, visszatalál, ajándékként arany karácsonyfa alá, mielőtt felkel a család, a megteremtett ünnepi hangulatra. Kellemes karácsonyt – gondolatban.

Pergel Zsaklina