Krizantém és gyertyaláng
A sültgesztenye és a tömjénillat furcsa egyvelege jelentette nekem a temetőt, a mindenszentek, és a halottak ünnepét, s sokáig csak néhány ismeretlen kőtábla olyanok nevével, akiktől szemölcseinket örököltük, akikre állítólag hasonlítunk, s akikre emlékeznünk kell.
Gyertyát gyújtottunk, s próbáltuk elképzelni milyenek is lehettek, lehetnének ők, akikkel soha nem találkoztunk, dédpapák, dédanyák, s még gyermekként elköltözött nagynénik, nagybácsik.
S ahogy múlt az idő, a kőtáblák szaporodtak, s ma már mindegyiken ott az arc, a tekintet, a mosoly, az érintés... s bennünk ott az a furcsa sajgás, az űr.
Ki nem mondott szó, elmulasztott ölelés, lelket szaggató bűntudat lobog a gyertyalángban, melyet ilyenkor gyújtunk. Gyertyát gyújtunk és virágot ültetünk a hantokra, emlékezünk, ünnepelünk. Ünnep van, de a mosoly keserű, mert minden kereszt újra és újra elvisz egy darabot belőlünk, egy darabot a lelkünkből.
Ünneplőbe ötözve, szótlanul megállunk a sírok előtt, igyekszünk felidézni az arcot, a kedves pillanatokat, s tudjuk, mulasztottunk, mert hagytuk elszállni üresen a perceket. Ma már mondanánk, ma már szeretnénk, ma már ölelnénk, de ....nincs kit, a szék, az ágy, a szoba üres.
Letöröljük a kőtáblát, megsimítjuk a keresztet, üzenünk, hisszük, hogy túl mindenen, és túl a semmin hallanak, meghallgatnak minket, hogy elmondhatjuk azt, amit el kell mondanunk, amire nem volt idő, amire nem volt tér.
Ünnepelünk, gyertyát gyújtunk és krizantémot ültetünk, így emlékezünk azokra, akikkel testünk vagy a lelkünk rokon.
Józó Krizsán Mónika
Haász Irén
FEJFASIMOGATÓ
Ma halottainkra emlékezünk.
Könnyes a szem. Tétova kezünk
simítja sírhant hideg kövét,
mintha arcához érhetnénk még,
mintha megfoghatnánk kezét...
Mintha a márványlap alatt
a drága halott megmaradt
volna élőnek, s válaszolna
erre a vágyó mozdulatra,
kezünket lágyan megsimítva...
Ma halottainkra emlékezünk.
Sírjaik előtt elrévedünk,
borzaszt a magányos jövendő,
hogy sorban ki a következő,
s mit hozhat még e szűk esztendő.
Elzokogjuk bús szívünk szerint
árvaságunk, félelmeink,
fejünket fejfájára hajtva,
sorsában sorsunkat siratva,
végében magunk végét vallva.
Ma halottainkra emlékezünk.
Fájó keserveket szenvedünk,
míg ölel imák halk zsongása,
lélekharang szelíd kongása,
füstölgő rőzse roppanása.
Míg mélabúval tölt rőt avar,
holt lelkek árja ködként kavar,
és ezernyi mécses csepp lángja
reszket temető alkonyába,
hol lelkünk vár a megnyugvásra.
Ma halottainkra emlékezünk...
2010.
Radnóti Miklós
OKTÓBER
Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.
1941. február 7.
NOVEMBER
Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.
1939. január 14.
|
