A krizantémok hónapja

    Gyermekkorom főutcája a temetőhöz vezet.  A szó szoros értelmében.  Régen, nagyon régen odáig – az utca végéig, soha nem mentem el, sokkal előbb lefordultam, iskola után hazafelé tartva.  Az életem főutcája is a temetőig vezet, és mostanság már el-elmegyek az utca végére. Hol a valóságban, hol képzeletben, hol félelemből, bánatból.  A széles utca vége az a hely, ahol mindenkinek van valakije – a temető.
    Ilyentájt megjelennek a gömb krizantémok, és az őszi virág felkavarja az ember lelkét. Közelednek az ünnepek. November, amikor azokra emlékezünk, akik már nincsenek közöttünk.  Ilyenkor eszembe jut Apám, aki mindig büszkén mondta – minden „alkotásomra”, bármi is volt az – „ a lány csinálta!” , és kezdek gondolkodni, hogy milyen színű ikebanát készítek majd, és mindig  sokat gondolok rájuk . A gondolataimban mindig helye van egy mesének,  egy szimbolikus elméletnek,  amit elfogadtam és magaménak tartok a mennyországról és a pokolról.  Az én lelkemnek megfelel ez a mese, mi szerint mindkét hely tökéletesen egyforma. Hatalmas kerek asztal, minden finomsággal megrakva. A teríték roskadozik a jobbnál jobb falatoktól, és emberek ülnek körben az asztalnál. A kanalak nyelei olyan hosszúak, hosszabbak az emberi kartól, így a kanálra tett ételt nem lehet a szájhoz emelni. A pokolban éhségtől elgyengülve hullnak az emberek a földre, miközben karnyújtásnyira ott a sok finomság, amit kanalukra emelnek, de ... Viszont a mennyországban senki nem hal meg, mert a hosszú nyelű kanalakkal az emberek az asztal körül egymást etetik. Hát így. Így van ez a földi élet színpadán is! Mi magunk alkotunk magunknak poklot, vagy mennyországot a rövid kis ittlétünk alatt. Azután, ha vége, és ha tanultunk a hibákból, talán van még egy esély, ott az utca végén.  Nem kell félni, hinni kell benne, hogy annyira egyszerű, mint a kanalas história!

    Ha korán kezdi az ember – hozzászokik, mert a halál egy állapot: a test a lélek börtöne, a temető pedig egy Hely, ahova kijárunk.  Nekem a főutca vége, 33 éve, – azóta nincs messze.  „Temetni” én kilenc évesen kezdtem, akkor sétáltam először a sírok között, a szomszéd Ilonka nénivel, aki azt suttogta a szembejövőknek: ”...hogy ne lássa a kislány...” Nem beszélgettünk, ő sem mondott semmit, én sem. Sétáltunk. Aztán mind többet és többet jártam temetőbe, mert lassan kikerült a család, amiből már szinte alig maradt valaki – állapítottam meg az utolsó ilyen búcsúztatásnál – amikor körülnéztem, és meglepően kevesen voltunk..., mert igyekszem  nem figyelni a temetésre, így maradt meg bennem  a mondat : „Hogy ne lássa a kislány....”
    Soha nem mondom, hogy: „Megyek a temetőbe.”, soha nem tervezem, általában „véletlen” kerülök ki, nem szombaton piac után, nem rendszeresen, nem hétköznap, nem ünnepnap, nem akkor, amikor mindenki, nem délelőtt, én oda egyszerűen kimegyek.  A temetőbe csak úgy járok, CSAK és ÚGY, szinte mindig, „véletlen” estefelé.
    Amikor a nap még kapaszkodik, de a sötét még messze jár, amikor kezd mindenki készülődni a házba, amikor behúzzák a függönyöket, leeresztik a redőnyöket, amikor a kóbor kutyák „hazatérnek”, amikor a gyerekeket vacsorára intik, amikor boltokra lakat kerül, akkor szeretek én temetőbe menni.  Megölelni, megmarkolni a nyugalmat. Jártál kint estefelé a temetőben? Érezted már te is, amiről beszélek?
    Lelassul a lélegzetvétel, halkabb a szívdobogás, átölel a nyugalom, megmarkolhatom a biztonságot – itt senki sem bánt! Leülök az idő-ette kőre, mint a puha ágyra OTTHON, valamikor. Itt mindig megérkezek.  Körülöttem az enyémek. Soha nem gondolkodom, nem beszélek sem magamban, sem hozzájuk, mert nincs értelme. Itt a földi szónak nincs hangja, itt a földi anyagnak nincs súlya, itt a földi értéknek nincs helye. Itt csak én hordom testemben azt – ami mint energia lebeg a kövek közt. Sírkövek, sorsok, életek, évek.  Ahány kő, annyi 21 gramm. Annyi a lélek súlya, nem? Huszonegy gramm a lélek..., egy kolibri madár.  Ettől a pár grammtól szakad ki ilyenkor a mellem, és ömlik belőle a fájdalom. Istenem! Hiányoznak!
    Szép is a mindenszentek, a halottak napja, szép is a takaros temető, a sárga – fehér – tarka  virágtakaró, szépek is a gyertyák, az ünneplő kabátok, az imák, az a sok ÉLŐ ember, szép is az ünnep, ez a csendes, szomorú ünnep. Csak egyszer kisírnám magam..., csak egyszer hinném már el, hogy könnyebb lesz..., de én mindig azt várom, hogy elmúljon, hogy újból a csend ülje meg a Helyet, ahova kimegyek, hogy érezzem azt a pár grammot a vállamon, amikor a sírkőre pihenek, hogy érezzem azt a fájdalmat, ahogy  reped a lelkem a mellkasomban, hogy forró legyen és szűk a torkom, hogy fojtogasson és gyötörjön.  Milliószor elolvasom azt a két nevet, azt a négy évszámot, milliószor, hogy minden alkalommal meggyőzzem magamat arról, hogy IGAZ.
    És ehhez kell a csend, az üres temető, a félhomály, amikor átsiklik a nyugalom a sírkövek között, hogy szinte hallani a susogását. Hallom és felnézek: csak az őszi lomb a fán, az susog. Lehullik egy-két száraz levél, táncot jár a földig, megtörni akarja a bánatom. Lábra állok, lábra kell állnom, visszanézek – még egy pillantás: nevek, számok, kő, virág...
    Most sem történt meg a csoda, amire úgy várok. Látni, fogni, ízlelni, szagolni azt, amit érzek – odakinn. Odakint a temetőben, életem főutcájának a végén, ott azon a Helyen, ahol azt hiszem, majd találkozunk. Ahol mindig arra várok, hogy megjelennek, valamilyen formában – ami nem csak érzés – hogy jelet adnak, hogy vannak. Mert el nem veszhet annyi erő, energia, szeretet! Nem fogom, nem látom, de érzem és várom, és még várok én is, mint a többiek, krizantémot veszek, csokrot készítek, kiviszem a temetőbe. Gyertyát gyújtok, imádkozok, és tisztelettel hajtok fejet.
    Drága szüleim, nagymamáim, dédmamám, taták, közeli és távoli rokonok, barátaim, és mindenki, akik gyermekkorom utcájának a végén laktok, kint, azon a Helyen – a temetőben, nyugodjatok békében. Értetek virágoznak az őszi virágok, értetek pislákol a novemberi nap és táncol szomorú táncot minden gyertyaláng, titeket sirat a hulló esőcsepp, és rólatok szól, hozzátok szál a csöndes ima.

Pergel Zsaklina