A hősök köztünk vannak
EMLÉKTÁBLA DAMJANICHNAK ADÁN

• Adának a történelem folyamán az egyetlen Szarvas Gábroron kívül még talán nem is volt köztéri, polgári emlékműve, vagy emléktáblája, hanem csak szentek, illetve politikusok szobrai álltak az utca, vagy a parkok sarkain, de ahogy a politikai hatalom megváltozott, ezek is szépen eltűntek, illetve némelyek még mindig itt posztolnak a múltból. Most Budakalász, Ada testvérvárosának ajándékaként Damjanich János, az 1848/49-es magyar szabadságharc és forradalom szerb származású hős tábornoka, később az aradi 13 vértanú egyik áldozata, mártírja kapott Ada központjában egy vaskos, kemence alakú, meglehetősen „modern” felfogásban kivitelezett emléktáblát.

    Az avatóünnepségre a csak néhány nappal korábban még hófoltos parkban március 13-án, vasárnap került sor a tízórai – érte is bemutatott – szentmise után és az összegyűlt, emlékműavató hivatalosságok, vendégek és helybéli polgárok gondtalan, verőfényes, szellőfútta napon hallgatták az ünnepi beszédeket, nézték a fiatalok műsorát, majd a tömérdek koszorú elhelyezését.
    Előtte, a szentmisén, a „Köszöntsétek egymást a béke jelével!” felszólításra már lekezeltek egymással, sokan meg is áldoztak, így tiszta szívvel hangzott és tiszta szívre talált minden kimondott szó. A jelenlévő adaiak és budakalászi, meg máshonnan jött vendégek a legnagyobb megtiszteltetésnek érezték, amikor Egeresi Sándor, Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőházának elnöke lépett a mikrofon elé és a következő beszédet intézte hozzájuk:

    „Több, mint 160 év távlatából tekintünk ma vissza az 1948/49-es forradalom és szabadságharc nemzetformáló, történelmünket, tudatunkat, létünket meghatározó eszményeire, a márciusi ifjakra, a későbbi események,, a véres csaták hőseire, közkatonákra, honvédekre, hős tábornokokra, azokra, akik a szabadságért az ébredő Európa új eszméjéért, de ugyanakkor a nemzeti függetlenségért küzdöttek, feláldozva minden – életüket is – a haza oltárán.
    Emlékezünk a hős honvédtábornokra, aradi vértanúra, Damjanich Jánosra, akinek domborműve előtt tisztelgünk ma, s akiben a magyar történetírás és köztudat a szabadságharc egyik legbátrabb és legnagyobb tábornokát ünnepli.
Úgy hozta a történelem, hogy ezeken a sorsüldözött vidékeinken magyar, szerb, szlovák, román, horvát sokszor nem ugyanazért az ügyért ragadott fegyvert és fordította szomszédja ellen, sokszor csak azért, mert az más nyelven beszélt, másképp imádkozott, más muzsikára táncolt.
    És megismétlődtek ezek a tragikus szembefordulások később is, a múlt század 40-es éveiben, a második világháború alatt és után.
    De próbáljunk meg bízni abban, hogy végre elérkezik a megbékélés ideje, az igazi, tényleges megbékélésé, amely nem a különbségek eltakarásán, a másik régi sérelmeinek leleplezésén, tagadásán nyugszik, hanem egymás megértésén és tiszteletén. És amelynek eredménye az lesz, hogy a kisebbségi közösségek valóban kapcsok legyenek anyaországuk és az az ország között, ahol békében és megbecsülésben élnek, dolgoznak.
    Ezért nem szabad elfelednünk hőseinket, mint amilyen Damjanich János tábornok volt. Méltóképpen kell emlékeznünk közös történelmünk fényes pillanataira, de nem szabad elfelednünk múltunk tragikus időszakait sem, akár a múlt század 40-es éveinek elejére, közepére, a 44/45-ös tragédiára gondolunk is.
    Történelmi igazságtételt, erkölcsi rehabilitációt várunk el joggal ártatlan áldozatainkért. Hiszen a jövőbe kell tekintenünk, építeni népeink között a bizalmat, egymás tiszteletét – a megértés és a tolerancia jegyében.
    A történelmi megbékélésnek pedig a népeink közötti kapcsolat további erősítését, elmélyítését kell szolgálnia. Ezért kell ma közösen, együtt küzdenünk a diszkrimináció minden fajtájával szemben, különös tekintettel a nemzeti és vallási türelmetlenséget szító erőkkel szemben.
    Damjanich János tábornokot a ma hősének kell tekintenünk, aki példát statuált népeink együttéléséből is.
    Végül engedjék meg, hogy idézzem a költő örökérvényű szavait: „Magyar, oláh, szláv bánat, mindvégre egy bánat marad.” És engedjék meg, hogy hozzátegyem, ne csak a bánat legyen közös, hanem az öröm, a sikerek is. Köszönöm megtisztelő figyelmüket!”(Taps)

Egeresi Sándor

    Poštovane Dame i Gospodo! U istoriji naših naroda, Srba i Mađara bilo je i teških perioda, pre svega u vremenima ratnih događaja, kad su bili na suprotnim stranama. Ali u zajedničkoj istoriji mađarski i srpski narodi su bili uspešniji kada su sarađivali. Zato ne zaboravljajući ni dobre, a još manje tragične periode naše zajedničke prošlosti, naše heroje, kakav je bio Jovan Damjanić, okrenimo se budućnosti gradeći život u duhu mira i poštovanja, uzajamnog razumevanja, tolerancije, u duhu iskrenog pomirenja a protiv svih oblika diskriminacije, raspirivanja nacinalne i verske mržnje. Gradimo budućnost afirmišući ono što na spaja. Setimo se generala Jovana Damjanića kao heroja mira danšnjice, kao sećanje na budućnost! Hvala na pažnji!“(Aplauz)

    Ezután Witner Mária, a Magyar Országyűlés képviselője (Fidesz), 1956-os halálraítélt mondott a közönségnek ünneplő szavakat, majd a 13 aradi hős vértanú kivégzés előtti utolsó mondatait idézte, ezt követően pedig Kapronczay Péter Magyaroszág belgrádi nagykövetségének titkára olvasta fel Orbán Viktor Magyarország miniszterelnökének március 15-e alkalmából írt körlevelét.
    Ekkor Gruber Ferenc felolvasásában egy Damjanich-életrajz következett, majd Rogán László Budakalász és Bilicki Zoltán Ada polgármestere közösen eltávolította az emléktáblát addig takaró, fehérhímzéses leplet, „hogy a jelenlévők megtekinthessék, és az adai polgárok pedig most és a jövőben büszkén róhassák le a méltó helyen levő emlékjelnél a kegyeletüket a szabadságharc emlékére.” Az emléktábla teljes értékűvé ezután vált, amikor Mester Dániel, adai római katolikus tisztelendő úr megfelelő imával és szentelővel felszentelte. Kezdődhetett a koszorúzás
    Elsőnek Egeresi Sándor, Vajdaság Autonóm Tartomány képviselőházának elnöke helyezte el koszorúját, majd őt követte Kapronczay Péter, Witner Mária, Parlagi Endre, Rogán László, Bilicki Zoltán, Világos Tibor, Várkonyi Zsolt, Hódi Sándor, ifj. Juhász Bálint, Kern Imre, Völgyes József, a Millecentenáriumi Emlékbizottság, a Rákóczi Szövetség, Aranykau Művelődési Egyesület (Sóti Zsuzsanna, Török Zsófia), Vadvirág Hagyományápoló Kör (Varga Lívia), VMSZ adai községi szervezete (Deli Emina és Világos Szabolcs), VMDK (Csonka Áron, Kalmár Gábor), Demokrata Párt (Tóth Tamás, Tóbiás József), MPSZ (Sass Tamás, Burger Anita), MRM, VMDP.
    Utána, akárcsak az elején a Himnusszal, színre lépett az adai Asszonykórus és a közönséggel együtt elénekelték a Szózatot.
    Délután az adai színházban is ünnepi műsort tartottak, ahol a budakalászi és az adai fúvószenekar előadásában elhangzott a Himnusz, majd Bartuc Bettina mondott köszöntőt, aki a délelőtti avatási ünnepséget is végigkonferálta. A a magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház előadta a Harangokat kongatunk Istenért, hazáért, értetek és értünk c. szerzeményt, Wass Albert, Reményik Sándor, Juhász Gyula verseit pedig Bicskei Flóra és Molnár Zoltán mondták el, a Vadvirág Hagyományápoló Kör táncosai moldvai és délalföldi táncokat adtak elő, Wass Zsuzsanna pedig Kossuth-nótákat énekelt. Witner Mária és Parlagi Endre könyveket adományozott az adai könyvtárnak, a műsor zárásaként pedig a budakalászi és az adai ifjúsági fúvószenekarok közös produkcióját élvezhette a közönség.

Lejegyezte és fényképezte: Király János