Barátom, a Sors

    Ülünk így néha én meg a Sors és beszélgetünk, győzködjük egymást, hogy ő lett-e előbb vagy én. Én és a Sors jól elvagyunk, én hiszek benne, ő meg nem hagy engem egyedül. A Sors lett a barátom.
    Elhitette velem, hogy mindent, amit ő hoz, szeretettel kell fogadnom, hogy a barátom, én meg megszerettem és befogadtam, nem okolom semmiért. Van, amit hoz, van, amit visz.. Nem kérdem mit miért tesz, fő a bizalom. Néha keresem a szemét, mert meg akarom értetni vele, hogy ezt, ami maradt, ne vigye el, ne bántsa, adtam én eleget! És ő megnyugtat, azt mondja: ne féljek, ő a Sors, csak az én sorsom, és most már jóban vagyunk.
    Néha megemlítek neki ezt-azt, de arra kér ne idegeskedjek, most már jóban vagyunk. Régen ez másképpen volt. Még azt sem tudtam, hogy van apukám, már elvette, de rám hagyta a víg kedélyét, az optimizmusát, a mosolyát és a kisugárzását. Kaptam új apukát, akitől megtanultam a türelmet, a szorgalmat; a kalapácsot és a fűrészt használni, aki arra tanított, hogy Anya csak egy van, és aki olyan jó ember volt, akiből ezer év nem elég – nekem húsz évet adott belőle a Sors. És legyek hálátlan?! Helyette hozott egy kisembert, és én azt mondtam, rendben. És a Sors úgy gondolta, móresra tanít. Megtanítja velem, hogy nem vagyok sem a legokosabb, sem a legszebb. Megtanított a földön járni-járni?! Csúszni, mászni tanított, és győzött! Volt magány bőven, sérelem és nincstelenség, kukoricakapálás és lekvárfőzés, házépítés és hallgatás, volt sok sírás és megalázás. Súgtam neki néha, a magányos estéken, hogy elég, értem már, megtanultam, de a Sors élvezte. Élvezte, ahogy a fellegekben járóból földönfutót teremt. És ott álltam semmi nélkül Vele szemben. Csont, bőr és az agyontiport lélek – ötven kiló. Volt értelme, volt értelme a harcnak, voltak még ketten, aztán a Sors elragadta az egyiket, én meg megint csak álltam, és nem hittem. Próbáltam szót váltani a Sorssal, próbáltam neki megmagyarázni, hogy fogytán az erőm, hogy kezdek gyengülni. Az én életem pedig más kezében volt. A lendületes, tele önbizalommal lévő lányból akkorra már egy aggódó édesanya, és egy agyontaposott nő lett. Nem tudtam igazából, hogyan oldjam meg a helyzetet, magamba roskadtam, a depresszió nevezetű szakadék szélén egyensúlyoztam napról napra. Egészségügyi problémáim halmozódtak, mert az idegeim nem engedtek aludni, pihenni, néha magamra hagyni – dadogni kezdtem, és nem volt értelme többé a szónak.
    Úgy tűnt, nem figyel már rám a Sors, úgy tűnt, ő is rám unt, elhagyott. És, hogy mi történt, és hogy pontosan mikor történt, ma sem tudom, de a Sors úgy döntött – megsajnál. Adott még egy esélyértelmet az életemnek. Igaz azt se könnyen, de az már nem volt nehéz, azért szívesen megküzdöttem. Éreztem a Sors megsajnált! Én meg nem szeretem, ha sajnálnak, nagyon nem szeretem... De nem volt más választásom, ha így, hát legyen így. Még ez az egy kártya volt a kezemben – az ő sajnálata! És újra jóban lettünk én és a Sorsom.
    Kezdetben azt gondoltam, csak ugrat, hogy ez is egy a sok ízetlen vicce közül. Ám ahogy múltak az órák, a napok, a hetek és a hónapok, és ahogyan lassan lett nyugalom, figyelem és mosoly, úgy lassan lábra merészkedtem, kiegyenesedtem, majd kihúztam magam, és ma büszkén vállalom a Sorsot, büszkén vallom barátomnak. Neki köszönhetem a hálaérzést reggelente, a délelőtti jókedvet, a délutáni nyugalmat és a jó éjt. Ma tudom, hogy a Sors tanított meg engem arra, hogy minden pont úgy van jól, ahogyan van, és nem az ember dönti el, hogy hogyan kellene..., van és jól van..., nem kell elégedetlennek lenni, mert mindenből van „haszon”. Ha jól megtáncoltat a Sors, akkor nagyszívű emberré válhatsz, akkor az értéklétrád jól elrendeződik, a féltékenységet, az irigységet és a gonoszságot a hála cseréli fel a lelkedben. Megéri? Igen, meg kell, hogy érje, van kiért. Mindig van kiért..., mindenkinek van kiért.
    Ha a Sorssal, a sorsoddal jóban vagy, és ő is megszeret, akkor megnyugodsz, és lelki békére találsz. Méltósággal fogadod magad körül a dolgokat, és mosollyal válaszolsz, ha bántanak –, mert ki tud neked ártani, ha a Sors a barátod. Tudnám is én, mi az, hogy valaki betakarja a hátam, nehogy megfázzak..., tudnám is én, mi az, hogy valaki ebédkor azt mondja „finom”..., tudnám is én, mit jelent egy „jó éjt”..., ha nem táncoltatott volna meg a Sorsom?! Ha úgy rögtön kijárt volna nekem ez az élet, akkor nem tudnám, mennyit ér. De így én és a barátom legyőzhetetlenek vagyunk, mert ki tud nekem ártani, ha a Sors a legjobb barátom!?

Pergel Zsaklina