Helytörténeti kutatások
A RÉGI KÁNTORÉNEKEK TUDÓSA

• Többször megtörténik velünk, hogy amikor a temetőt járva elgondolkodunk az elhunyt szeretteinkhez kötődő emlékeken, valahol a távolban megszólal egy énekhang, majd a szellő egy egyre erősödő búcsúztató ének fájó, zengő dallamát hozza fülünkbe. Nem hiszem, hogy lenne ember, aki ne hallott volna már ilyen dallamokat, és nem hiszem, hogy lenne ember, aki ne könnyezte volna meg őket.

    Különösen a régi búcsúztató énekeket, amelyek akár a gyászmisén, akár a temetői búcsúztatáskor megnevezték az elhunytakat és elbúcsúztatták őket szépen sorban minden családtagjuktól. A miserend megváltoztatásával és a régi kántorok kihalásával ez a szokás egyre inkább megszűnik, vagy már meg is szűnt, és lassan a kialakult dallamok is feledésbe merültek, elvesztek.

    Nemrégiben azonban Adán, Poják János volt római katolikus kántor irodájának asztalán több fajta újonnan nyomtatott vastag könyvet láttam, amelyek címei elárulták, hogy e nyugalmazott kántor milyen felmérhetetlenül értékes tevékenységet is folytat: összegyűjti, lekottázza és kiadja ezeket a régi emlékeket! Így ott sorakozik az asztalán a Szólamos énekpartitúrák gyűjteménye férfi, női és vegyeskarra, Régi karácsonyi énekek és pasztorálék gyűjteménye éjféli misére, Kinevező énekek élőkért és holtakért bemutatott szentmisén, majd a Latin, magyar, horvát temetési szertartáskönyv immár második bővített kiadása (ORDO EXEQUARIUM REQUIEM).
    Arról van szó ugyanis, hogy a nyugalmazott kántor a régi kántorénekek szerelmese, és sehogy sem tud belenyugodni abba, hogy a név szerinti kiénekléses szertartások végleg eltűnjenek.
    – A magyarságnak már pogány korában megvoltak a halottbúcsúztató szokásai – mondja Poják úr, aki, ha a kántorságról, vagy a vele összefüggő dolgokról van szó, nagyon hálás beszélgetőpartner – és az én kezdő kántoréveimben, meg jóval utána is a kiéneklő búcsúztatás mindenütt szokásban volt.

Poják János, volt római katolikus kántor gyűjteményei egy részének címlapjai

    Hol tanulta Ön a kántorságot?
    – Mivel én péterrévei születésű vagyok – mondja Poják János – ott akartam a kántorságot is kitanulni, de az akkori kántor úr megérzett valamit a hajlamomból, mert azzal utasított el, hogy „kígyót nem nevelek a keblemen!” – ami azt jelentette, hogy nem akar magának konkurenciát.  Mivel a kántortanító foglalkozás, sőt az ilyenek képzése is megszűnt, maguk a kántorok tartottak tanulókat és irányítgatták őket a „szakma” fogásaira. Így kerültem én 1960-ban kántortanulónak Adára Nagypál Mihályhoz, majd berukkoltam, és amikor leszereltem Kúlára kerültem kántornak.
    A kulai évek jók voltak tapasztalatszerzéshez, de utána hazakerültem szülőfalumba, Péterrévére, és 16 évet kántorkodtam ott Holló, majd Mátéffy atya mellett. 1971-ben jöttem Adára, de úgy, hogy utána még évekig minden nap visszajártam Péterrévére, mert ott is el kellet látnom a kántori szolgálatot. Bizony, legtöbbször kerékpárral tettem meg az utat, de nem ilyen mai, aránylag korszerű úton, hanem a régi salakos, köves, gödrös, zötyögős országúton. Sokszor verte az eső, a jég, a hó a kezemet, ám volt, amikor sínbusszal tettem meg az utat.

Temetés Adán 1970-ben: Poják János, Nagypál Mihály
és Szauer Miklós káplán

    Mekkora volt akkoriban a kántorok fizetése?
    – Kúlán például lakást, tüzelőt és úgynevezett stólapénzt kaptam, a kereset többi (tisztességes) részét úgy kellett kiénekelni. Mindennek megvolt az ára, például, hogy a halotti búcsúztató hány dinár stb. Akkortájt még háztól temettek, a pap és a kántor fiákerral ment a halottasházhoz és a temetőbe. Attól függően, hogy ki volt a halott, hány rokona volt, akiktől el kellett búcsúztatni, úgy írtam a verseket és magam szereztem hozzá a dallamot, vagy a már meglévők mintájára énekeltem az új szöveget. Ez a módszer mára már megszűnt, kiment a divatból, sőt az új liturgiával ki is iktatták, de nincs betiltva, ezért én még most is, nyugdíjas koromban, az általam szolgáltatott temetéseken alkalmazom.

Egy megsárgult noteszlap sok-sok kántor aláírásával.
Köztük van az adai Nagypál Mihály is.

    Még mindig nagyon sok helyre hívnak is ezért, mert az emberek szeretik a névvel kiénekelt búcsúztatókat. Emlékszem, Nagypál Miska bácsi mondta, hogy „fiam, ha azt akarod, hogy sírjanak, akkor rezegtesd a hangod!” Így hát temetni járok ma is Törökfaluba, Kevibe, Kavillóba, Kispestre, Mohol Gunarasba, sőt Zentára is gyakran hívnak búcsúztatni, de Moholon is szoktam helyettesíteni.
    Hogy adta a fejét a kutató- és gyűjtőmunkára?
    – Péterrévén működött egy híres énekkar, dalárda, amit ft. Bencsik Ferenc adminisztrátor és Sándor Béla kántor alapított 1948-ban. Bencsik atyának orgonista, zenetanár, énektanár, karmester és zeneszerző végzettsége volt. Észrevette, hogy Péterrévén milyen dalkedvelő, jó és szorgalmas hívők vannak, és a kántor úrral karöltve megalakította a Szent Cecília énekkart, ami akkorára sikeredett, hogy nem fértek el a kóruson, így kénytelenek voltak azt 4 méterrel megtoldani. Az énekkar 50-60 lelket számlált.

Az egykori és mai kántorok névsora is Poják János kutatómunkájának eredménye

    Bencsik atyának gazdag gyűjteménye volt és a saját szerzeményei is a kórus műsorán szerepeltek. A kórus több mint 50 szerzeményt tanult be, de mellette az atya a hívek tanításával is foglalkozott. Az egész bácskai kerületben Péterrévén énekelték a legszebben és a legszabályosabban a Szent vagy Uram népéneket! Amikor a kántor úr nyugdíjba ment, én vettem át a kórus vezetését, és ezt a feladatot 1982-ig végeztem. Ekkor azonban elköltöztem onnan és az énekkar is fölbomlott. Az énekpartitúrák egy részét sikerült megőriznem és többet közülük közzétettem füzeteimben is.
    Újabb ötletek alapján ezt aztán a további gyűjtés, kottázás, majd könyv formában való megjelentetés követte.
    Gyűjteményeinek lett-e visszhangja?
    – Hogyne! Itt szeretném elmondani, hogy nemrégiben felkeresett két egyetemista lány, akik a zeneakadémián tanulnak és dolgozatot kellett nekik íni a régi temetkezési kultúráról és szokásokról. Kérték, zenei és prózai szinten segítsek nekik, mert hallották, hogy én ebben jártas vagyok, és hogy nekem van is ilyen gyűjteményem. Szívesen segítettem. Halotti búcsúztatókat és virrasztási énekeket lekottázva a rendelkezésükre bocsátottam és az ő dolgozatuk lett a legjobb munka.
    Amint látjuk, a világi kultúra is hagyományként, sőt tantárgyként is kezeli és próbálja megőrizni őseink szokásait. Akkor tegyük ezt mi is! Ez az én munkám lényege.

Msgr. Dr. Pénzes János szabadkai megyéspüspök elismerő oklevele

    Poják úr munkája elismerésének egyik legszebb bizonyítéka az a püspöki oklevél, amelyik berámázva ott áll vitrinjében. Vele a Szabadkai Egyházmegye nevében Msgr. dr. Pénzes János szabadkai megyéspüspök KÖSZÖNETET MOND Poják Jánosnak a több évtizedes egyházzenei munkájáért. Élete és munkássága legyen példa a fiatalabb generációk számára.
    Áldással az Úrban!

Közzéteszi: Király János