NÉHÁNY GONDOLAT AZ ÚJSÁGÍRÓI ETIKÁRÓL

    Az egyik napilap-ban nemrégen meg-jelent, több mint fél oldalas „tudósítás” indíttatott arra, hogy újságunkban foglalkozzunk az újságírás írott és íratlan szabályaival, különös tekintettel az emberi jogok, mindenekelőtt a kiskorúak, a gyermekek jogainak védelme szemszögéből. Már csak azért is érdekes a téma, mert az emberek nagy része „szentírásnak” vesz mindent, ami az újságban megjelenik (valószínűleg Önök is voltak már fültanúi beszélgetésnek, amikor az egyik azt mondja, hogy: „Nem is igaz. Az egész csak pletyka”, mire a másik: „Már hogyne lenne igaz, hát benne volt az újságban is!!”), és éppen ebből kifolyólag óriási az újságíró felelőssége, különösen, amikor bűncselekményekről és vélt vagy valós elkövetőkről ír.
    Jogi szemszögből elemezve a kérdéses „helyszíni tudósítást”, fennáll a gyanú (nem állítom, hogy így is van, mert hiszen jogerős bírósági ítélet az ügyben nem született), hogy a cikk szerzője megsértette a nyilvános tájékoztatásról szóló törvény több szakaszát, és a Szerbiai Független Újságírók Szövetségének etikai kódexét.
    Az említett törvény 3. szakasza előírja, hogy az újságíró és a felelős szerkesztő köteles egy adott eseményről, történésről és személyről adatokat tartalmazó információ esetében, a körülményeknek megfelelő figyelmességgel, leellenőrizni azok forrását, hitelességét és teljességét. Hasonló szabályozást tartalmaz az Újságírói etikai kódex is.
    A vizsgált írás szinte hemzseg az olyan kifejezésektől és utalásoktól, mint „meg nem erősített hírek szerint”, „állítólag”, „a falubeliek azt is tudni vélik”, ami arra utal, hogy az újságíró nem meri határozottan állítani a szerinte megrendíthetetlen tényeket, hanem, mintegy levéve saját válláról a felelősséget, mások szájába rakja a mondottakat, mert nem a fent idézett hatályos törvény ide vágó szakasza értelmében járt el, és nem ellenőrizte sem az információ forrását, sem a teljességét és legkevésbé a hitelességét. Nem véletlen ugyanis, hogy a vizsgálatot folytató szervek a nyomozás érdekében (és az ártatlanság vélelmének szellemében) nem hajlandóak az esetről semmilyen tájékoztatást adni.
    Ugyanazon törvény 37. szakasza szerint a tömegtájékoztatási eszközökben senkit sem szabad valamilyen bűntett elkövetőjeként feltüntetni, ill. bűnösnek vagy felelősnek kikiáltani a bírósági vagy más illetékes szerv jogerős döntése előtt.
    Ehhez képest az említett cikk egész terjedelmében a letartóztatott személy bűnös mivoltát sugallja, sőt kiemel néhány olyan név nélküli, falubeli véleményt, amelyekben már nemcsak, hogy börtönbüntetésre ítélik, hanem „bolondok házába” is zárják őt. Az illető személy ártatlanságának lehetőségét még csak fel sem veti a szerző, hanem összehasonlítja egy szomszédos országban történt hasonló esettel, sugallván ezzel, hogy lám ilyen szörnyűség nálunk is megtörténhet. Senkit ne tévesszen meg az a tény, hogy a gyanúsított (nem elítélt) ellen vizsgálati fogságot rendelt el a vizsgálóbíró, mert ez egyáltalán nem a bűnösségét bizonyítja és nem börtönbüntetésről van szó, hanem bizonyos esetekben a törvény így írja elő.
    Az eddigiek során idézett törvény 41. szak. 3. bekezdésében előírja, hogy a kiskorú nem tehető felismerhetővé olyan információk esetében, amelyek sérthetik jogait vagy érdekeit, a 43. szakasz szerint, pedig a magánéletre vonatkozó információk kizárólag az érintett személyek beleegyezésével hozhatók nyilvánosságra. Az etikai kódex hasonlóképpen rendelkezik.
    Ettől eltérően a cikk szerzője felsorolja a családtagokat (igaz nem a teljes nevükkel), családi körülményüket, foglalkozik az életkörülményeikkel is és, hogy senkinek ne legyen semmi kétsége afelől, hogy ki(k)ről is van szó, le is fényképezi és leközli családi házuk fényképét.
    Itt jutottunk el addig a pontig, amit a bevezetőben írtam, a kiskorúak ill. gyermekek érdekei és jogai védelmének/megsértésének témájához.
    Tegyük fel, hogy a tudósítás igaznak bizonyul, a gyanúsítottból vádlott, majd elítélt lesz és hosszú évekre börtönbe kerül. A cikkben szereplő kiskorúak és gyermekek egy életre meg lesznek bélyegezve, de nem csak a történtek miatt, hanem egy ilyen terjedelmű és hangnemű újságcikknek köszönhetően is. Arra már gondolni sem merek, hogy mi lesz ha kiderül, hogy egészen más az elkövető vagy, hogy nem is történt semmilyen bűncselekmény, mivel ezek a lehetőségek is játékban vannak egészen a jogerős bírósági ítéletig. Vajon az is majd egy bombasztikus hír lesz, ami növelheti az eladott példányszámot? Vajon majd az a hír is ilyen terjedelemben lesz leközölve? Kétlem, mert azzal a hírrel nem lehet közfelháborodást kelteni, nem lehet az emberek érzelmeire hatni, egy szóval nem lesz érdekes, még ha igaz is.
    Befejezésül csak annyit, hogy sajnos médiáink hemzsegnek a hasonló tudósításoktól, nem egy konkrét eset a lényeges, mivel mindegyiket lehetne hasonlóképpen elemezni. Nagy a harc a nyomtatott médiák piacán, nap – mint – nap jelennek meg újak és sajnos néha a megmaradás, az eladott példányszámok növelésének harcában elfeledkeznek a nagybetűs EMBERRŐL, mi olvasók pedig hajlamosak vagyunk az ilyesmin felháborodni, „csámcsogni”, kárörvendve vitatkozni, mert ez úgy is mindig csak mással történik meg. De mi van, ha még se? Mi van ha holnap valahol, valamelyik újságban éppen Önről olvasunk hasonló konteksztusban?

Vastag Róbert