AZ ADAI ZSIDÓSÁGRÓL

• Hatvanöt éve, 1944. április 26-án deportálták az adai zsidókat. Adáról 333, Moholról pedig 98 zsidót, öreget, fiatalt, csecsemőt, nőt és férfit szedtek össze és szállítottak az auschwitzi haláltáborba. Ez az esemény mélyen megrázta a lakosságot, és még ma is fel-feltörnek a keserű emlékek.

   Nemcsak a fiatal, de még a középkorosztály sem tud sokat az Adán élt zsidóságról. Én nem hivatkozok dokumentumokra, csak azt írom le, amit láttam, és amit átéltem. Hol laktak, mi volt a foglalkozásuk és milyen volt a mentalitásuk.
    A zsidók közel hatezer éves valláskultúrájáról most nem írok, hisz ezt az ószövetségi Biblia szépen és hitelesen leírja. Ugyanígy, csak röviden kívánok hozzászólni a zsidók üldözéséhez, a XX. század szégyenéhez. Így röviden megemlékezek a zsidóság Kárpát-medencében eltöltött életéről.
    Amikor Árpád fejedelem 896-ban elfoglalta a Kárpát-medencét, Pozsonyban már létezett egy zsidó közösség. Szent István királyunk szívesen fogadta az összes idegent, aki jó szándékkal jött Magyarországra. Ez azokra a zsidókra is vonatkozott, akik Galiciából jöttek az országba. III. Béla királyunk, a kereskedelem fellendítése érdekében kiváltságjogokat adott a zsidóknak, majd Nagy Lajos meg kiűzte őket az országból. Utána azonban lassan visszaszivárogtak.
    Az 1848-ban kitört szabadságharcban  a magyarok oldalán vettek részt. Katonák is voltak, de főleg anyagiakkal támogatták a szabadságharcot. A szabadságharc elvesztése után a Zentára menekült magyarokat lefejezték, valamint azt a 60 zsidót is, akiket a rabbival együtt Zentára kísértek, és a levágott fejeket gúlába rakták. A szabadságharcban a zsidók több vezető tisztséget kaptak a hadseregben, de a magánéletben is.
    Az első világháborúban katonaként vettek részt, de a háború befejezése után már ők is megoszlottak. Nagyobb részük beállt Kun Béla kommunista seregébe, és együtt fosztogatták a lakosságot, valamint a tanyavilágban felakasztgatták az embereket a tanyák fáira. Egy kisebb részük beállt a fehérek seregébe, amit az országot megszállt francia alakulatok hoztak létre. A zsidók különösen akkor támogatták a fehér sereget, amikor az utolsó osztrák magyar királyt, IV. Károlyt kiűzték az országból. Utána a fehér sereg rendet tett az országban.

    Személyes emlékeim

    Az adai zsidókról sokat tudok. Mikor középiskolába jártam, majd négy évig egy zsidógyerek, Epstein János volt a padtársam. Az 1945 után a gettóból szabadult zsidóknak szabókén sokat dolgoztunk. Ugyanis, amikor elvitték őket, a lakosság széthúzta mindenüket. Tehát, akik 1945 után visszajöttek, azoknak ruházkodniuk kellett. Mivel akkortájt konfekció még nem létezett, a mesteremnek már előzőleg is sok zsidó kuncsaftja volt, úgyhogy volt mit dolgoznunk.
    Most már nyugodtan bevallhatom, hogy a Palesztinába készülő zsidóknak sok aranyékszert varrtunk a válltömésébe! Ezeket az öltönyöket, mint tanonc, én vittem haza. Az ott látottakról azonban sem eddig, sem ezután nem fogok beszélni. Pedig volna mit! Főleg ott, ahol addig a cselédek tartottak rendet.
    A zsidóság pár éven belül csaknem teljesen elhagyta az országot. Le fogom írni mindazt, amit egyes zsidókról tudok. Így talán a mentalitásukat is sikerül megismertetni. Az említett padtársammal kezdeném. János egy szerény, alkalmazkodó gyerek volt. Sem a tanárok, sem a diákok nem részesítették megkülönböztetésben. Nem is lett volna rá okunk. Nagyon szerette a zsiros-kenyeret, amiért minden uzsonnáját elcserélte.
    Egy alkalommal azt mondta nekem, hogy tudja, milyen rendszeres temp-lombajáró vagyok, ezért egy szombati napon menjek el vele a zsidótemplomba. Meghívását elfogadtam, annál is inkább, mert addig a zsidótemplomot csak kívülről láttam. Meg, azért is érdekelt, mert tudtam, hogy csak 12 évnél idősebb férfiak jártak templomba, a nők és a gyermekek pedig a zsidótemplom előtt sétáltak, amíg a férjeik az istentiszteleten voltak. János csak arra figyelmeztetett, hogy a sapkámat hagyjam a fejemen.
    Volt egy alacsonytermetű kapus, aki az ajtónál engedte be azokat, akik bemehettek a templomba. János bemutatott neki, és mondta, hogy mind a ketten betöltöttük a 12 évet, és az beengedett bennünket. Jánossal illedelmesen végighallgattuk az istentiszteletet. Első alkalommal nem szóltam semmit, de másodszorra rákérdeztem: – János, nálatok a nők egyáltalán nem járnak templomba? János visszakérdezett: – Az asszonyokra gondolsz? Azok minek járnának templomba? Ezt tudomásul vettem, és többször ez nem volt téma közöttünk. Mindez 66 évvel ezelőtt történt.
    Amikor a zsidók számára kötelezővé tették a sárga csillag viselését, még tapintatosabbak lettünk vele szemben, úgy a diákok, mind a tanárok. Ezt ő érezte is, és többször meg is köszönte, és kihangsúlyozta, hogy az iskola az egyetlen hely, ahol számára nem változott semmi. Mert az utcán már más szemmel néznek rá. Ugyanis a propaganda, az dolgozott!
    Elbúcsúzni már nem volt időnk, mert 1944. április 26-ára virradóra összeszedték a zsidókat és a zsinagógába terelték őket. A zsinagógát másoknak megközelíteni nem lehetett. Jánosnak sikerült túlélni a borzalmakat. Visszaajött Adára, de egyetlenegy osztálytársát sem látogatta meg. Utána kiment Palesztinába. Az apjától megszereztük a címét, mert iskolai osztálytalálkozót szerveztünk. Háromszor is küldtünk neki meghívót, de válasz egyikre sem érkezett.
    Később, megalakult az ortodox zsidóság, megváltozott a fölfogás is. A nők nemcsak hogy mehettek templomba, de még rabbinak is felavatták őket. A zsidók a szombatot tartották ünnepnek, de az ünnep nem szombat reggel kezdődött, hanem a péntek estével, amikor a csillag feljött, és addig tartott, míg szombat este a csillag újra fel nem jött.

    Ismert adai zsidócsaládok

    Adai viszonylatban általában három dúsgazdag zsidó családról szoktak megemlékezni: Az Engelmann, az Adler és a Hubert családról. Kezdeném dr. Engellmann Zsigmonddal. Birtokának egy része Törökfalutól vagy 6 kilométerre volt Topolya, vagyis nyugati irányban. Ott volt a nagyon szép kastély is. A földbirtok többi része a bánáti oldalon feküdt.
    Mesélték, hogy egy alkalommal, amikor az öreg Engelmann ment át komppal a Tiszán, kivette a bukszáját, és pontosan kiolvasta az átkelés árát.  Egyik alkalommal a révész azt találta mondani az öregúrnak: – Engelmann úr, amikor a fiatalúr megy át a Tiszán, az mindég ad borravalót is! Erre az öregúr így válaszolt: – Ja, édes fiam, ő könnyen ad, hiszen az ő apja egy dúsgazdag ember, az enyém meg csak egy szegény hátalló zsidó volt.

    

(Folytatása következik)

    

id. Török Máté