Márton-napi gondolatok advent előtt
Az adaiak lúdja

    Valamikor híres lúdjaik voltak az adaiaknak! A zomboriak, a zentaiak stb. után az adaiaknak is dukált ez a baromfiféleség, aminek a szárnyasok közül köztudottan a legfinomabb a húsa, meg a mája, és akinek ilyenje van, az szerencsés embernek mondhatja magát. A pecsenyének való lúddal pedig hajdanán még a legmagasabb hivatal rokonszenvét is el lehetett nyerni.
    A legenda azt tartja, hogy miután az adai asszonyok két hétig dióval, kukoricával feltömték a Márton-napi ludat, a bíró hóna alá csapta, és személyesen szaladt vele Bécsbe, mélységes hódolattal, hogy Márton napján a király orra előtt illatozzék ropogós pirosra sütve. Cipelték minden évben, vitték a község ajándékát, fényesítették a csőrét, mosták útközben a tollát, tisztították a lábát.
    Ugyanígy tettek a zomboriak, a zentaiak, meg a többiek is. Eleink ugyanis tudták, hogy aki egy kövér lúdból harap, kiszalad abból menten minden gyűlölet, bosszú, kártevés és végül ajándékozásra is képes. Ezt várták a királytól is, ha netalán valamilyen peres ügyben hozzá kellene folyamodniuk!
    Gimnazistaként Tőke tanár úr megbízásából Zentán gyűjtöttük a kacsa- és libatöméshez fűződő szokásokat, emlékeket, amikoris megtudtuk, hogy hajdanán a híres zentai Tyúkpiacon már Márton nap előtt, de utána is minden szombaton árulták az asszonyok a híres libafertályt:a fiatal, kihízott libákat otthon levágták és hatalmas cseréptepsikben a hajnalban felfűtött kenyérsütő kemencékbe tolták. Ezek a szabadkemencék az udvaron álltak minden parasztháznál, s felfűtésükre rőzséből raktak tüzet. Ahogy a cseréptepsiket betolták a kemencébe, a kemencetévő réseit és minden nyílását betapasztották, ily módon a liba egy légmentesen szigetelt térségbe került „hőkezelésre”, ahonnan csak akkor vették ki, amikor a kiszivárgó illatok jelezték, hogy a sütés szertartása befejeződött.
    Ekkor kezdődött a második forduló. Kibontották a kemencét, a ropogósra sült kacsa- vagy libatesteket négyfelé vágták s egy kis időre visszatolták a kemencébe, hogy még egy utolsó adag forróságot szívjanak magukba. A piacra való szállítást paraszti leleménnyel, elmés módon oldották meg. A kemence mellett már ott állt a vesszőből font kerekes kordé, benne az öblös cserépvajling, jófajta illatos szénába ágyazva. Az edénybe kerültek a liba negyedrészei, amelyekre az ugyancsak cserépből készült „passzentos” fedő borult, amit viszont báránybőrökkel takartak le, biztosítva az edényben saját zsírjában sercegő forró pecsenyének a megfelelő hőfokot, amíg az ízes szállítmány a piacra nem érkezett.
    A fertálysoron minden egyes libásasszonynak megvolt a maga helye és vevői, akik vagy első-, vagy hátsó fertályra áhítoztak. Az árusok között Fehér Sára termetes asszonyság volt a rangidős: az ő fertályos vajlingja űrült ki legelébb. Utána a jó hírű Ambrus Julis következett, akiről később megtudtuk, hogy nem is zentai, hanem felsőhegyi volt. A libapecsenyéhez a szemközti soron arasznyi magas, ropogós házikenyeret lehetett venni, kissé távolabb pedig zsákba csavarva, forró, hajában sült krumplit is árultak. Így volt ez Adán is, nemcsak Zentán. Öreganya elmondása szerint, a híres adai libás asszony a Döme Teca volt.
    Itt volna hát az idő, felebarátaim, hogy Márton napja után most mindannyian egy fokhagymás lúdcombot rágjunk, a pecsenyét sóval dörzsöljük, és hogy eddigi széthúzásainknak minden tanulságát levonjuk, hitet, reményt adjuk azoknak, akik már nyugalmat, haladást, békét várnak ettől a világtól. Különösen most, a Krisztusváró adventi időszak előtti hetekben.

    Utóirat:  Ma egy igazi adai lúd van előttem: bögyét telenyomkodta egy őszes hajú nő sárga kukoricával, édes dióval.

Király János