95. Zöld levél
TAMARISZKUSZ

    Májusban virágzik nálunk egy titokzatos, egzotikus fácska, amit errefelé régebben gyakran használtak sövénynövénynek, vagy kerti jelfának, bokornak. Valahogy státusszimbólumnak számított, akárcsak a fügefa, és majdnem minden kerttulajdonos arra törekedett, hogy kertjének valamelyik szegletében ott virítson a tamariszkusz (Tamarix tetranda), amit egyszerű magyarsággal csak kerti tamariskának nevezünk. E nagymúltú növény virágba borult bokraira május elején az adai rekreációs parkban bukkantam, és szinte kínálta magát, hogy a Zöld Levélben most róla írjak.
    Ez egy vékony vesszejű, gyorsan növekedő cserje. Rendszeres nyírás mellett élő sövénynek is használható. Lombja élénkzöld, vesszői sötét vörösesbarnák, vagy majdnem feketék. Rózsaszín virágai májusban rövid füzérekben nyílnak, a vesszők teljes hosszában. Magassága 3-5 méter lehet. A tujáéhoz hasonlító ágas levelű vesszői a népművészetben díszítő elemként is használatosak.
    A tamariszkusz bibliai növény, belőle származik az égi eledel, a manna. Amikor a zsidók kalandos körülmények közepette kijutottak Egyiptomból, a pusztában bolyongtak és elfogyott a táplálékuk, úrrá lett rajtuk a kétségbeesés. Zúgolódva ezt mondták: „Bárcsak haltunk volna meg az Úr kezétől Egyiptomban. Azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok?”
    Ekkor nyilvánul meg Isten gondviselő szeretete, mert az égből táplálék gyanánt manna hullott, később a hatalmas, megdermedt fürj-rajok pedig hús-táplálékot szolgáltattak. Azt tartják, ha a tamariszkusz fa levelét megszúrja egy rovar (kabóca), akkor édeskés ízű, fehér gömböcskék képződnek rajta, amik egy idő múltán lehullnak a földre, ahol görgeti őket a szél A beduinok a mai napig szedegetik ezt reggelente. Valami ilyesmit kaphatott Isten népe is, és ezt nevezték el mannának, amit mi most a tamariszkuszhoz kapcsolunk.
    Való igaz az is, hogy a sivatag oázisai, az álló dűnék, a tamariszkusz segítségével keletkeznek. A tamariszkusz körül lassan, de szüntelenül halmozódik a futóhomok. A növény nem akar meghalni, felfelé nő, amíg végre az általa felfogott homok, a kezdetben egészen alacsony kidudorodásból az évszázadok folyamán tíz métert is meghaladó dombbá növekedik, amelyen lassan megtelepszik az egyéb vegetáció is.
    Mindez a tamariszkusz „érdeme”, ami így – nem csoda – a művészetek motívuma is lett. Hamvas Béla A tamariszkusz alatt című esszéjébenírja: „Egy kicsit leültem ide, a tamariszkusz alá, hogy a frissen szedett, sárga, mézes fügét az árnyékban kellő nyugalommal költsem el.”
    Dzsibonánanda Dás (1899-1954), a Tagore utáni legnagyobb bengáli, hindu költő pedig a Ha én vadlúd lennék című költeményében ezt írja:
    „Ha én vadlúd lennék / és ha te vadliba lennél / egy távoli vidéken / a Vízesés-folyó partján / a rizsföldek mellett, / karcsú nádak között / egy magányos madárfészekben / akkor ma, ezen a koratavaszi éjen / néznénk, hogy a hold fölkel egy tamariszkusz ágai mögött / és odalent a föld vizének illatát lezárva / az ég gyönyörű gabonájában úsztatnánk meg a testünket;”
    Csodaszép, nemde? Akárcsak maga a tamariszkusz…

Király János